Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.
Ülésnapok - 1922-226
À nemzetgyűlés 22U. illése 192 szabadulás és még aznap bekövetkezett odakünn a városligeti villában. 1918 október 22-én ezt irja Az Est (olvassa): »A tragikus és szövevénye* körülmények eddig nem engedték meg, hogy ezektől a kártékony emberektől megszabaduljunk«. — Értsétek : a merényletek nem sikerültek. — »Őket, az elbizakodottakat, a szellemi vakokat terheli minden felelősség azért, ami történt és történni fog.« Ök jól tudták, mert ők készítették elő azt, amit ugy jelöltek meg, hogy »történni fog« : 1918 október 31-ét és 1919 március 21-ét. 1918 október 25-én a következőket irja Az Est (olvassa) : »Ezek az emberek letűntek, de el nem tűnhetnek, el nem bújhatnak. Kajtuk a fekete-piros bélyeg az alvadt vér szine, amelylyel bemocskolták magukat s amelyről rájuk fogunk ismerni, amikor majd keresni fogjuk őket, hogy feleljenek.« Hát akkor, október 31-én délután meg is keresték Tisza Istvánt, meg is találták és akik megtalálták, azok között ott volt Az Est munkatársa, Kéri Pál. T. Nemzetgyűlés ! Nem kivánom az önök figyelmét hosszasan igénybe venni. Citálhatnék még azokból a cikkekből, amelyekből nyilvánvaló, hogy amikor Tisza Istvánt agyonlőtték, — amivel megkezdődött a maradék, a háborúból még megmaradt magyarság rendszeres és rituális alapon való kigyilkolása — mennyire nem voltak meghatottak, mennyire nem követeltek jogrendet. Ezek után ugy érzem, hogy az ellenforradalmi gondolatra visszatérve, ennek a mai kormányzati rendszernek azért vagyok kénytelen] ellenfele lenni, mert azokból a cselekedeteiből, amelyek végül ennek a inagyargyilkoló és pusztító fajnak kormányfőtanácsosságra való emelésében csattannak ki, mem láthatom és nem látom ennek az ellenforradalmi gondolatnak legalizálását és ugy érzem, hogy ez a kormányzati rendszer és ez a mai nemzetgyűlés is hűtlen gyermeke az ellenforradalomnak. (Horváth Zoltán : Pedig tapsolnak !) Önök elképzelhetik, hogy az ember mondanivalóit az idő előrehaladottsága is korlátozza. Én az eredményekből itélek meg egy kormányzatot. Nekem talán fáj, nagyon fáj néha, ha azt kell mondanom épen a Bethlen-kormányra, hogy : »Te tetted ezt, Bethlen-kormány !«, amelyről láttam a nemzetgyűlési választás alkalmával, hogy milyen bizalommal, szeretettel (Peidl Gyula : Milyen terrorral !) voltak iránta olyanok, akik azt hitték, hogy a keresztény és nemzeti gondolat nevében most az következik be, amit az ellenforradalmi gondolat legális hasznosításának nevezhetnék. A múltról beszéltem. A jelenről legyen szabad csak ennyit mondanom. Mikor legutóbb elkísértem egyik elvbarátomat az állomásra, a keleti pályaudvaron a bécsi gyorsvonat hátsó három kocsiját láttam, — mind a három harmadik osztályú kocsi volt — amelyeknek ablakaira cédulák voltak kiragasztva s ezeken a cédulákon az volt felirva : Amerika. Azokon az ablakokon belül láttam ványnyadt képű magyar munkásokat, nyiszlett testű magyar asszonyokat és szegény gyermekeket. Akkor azt kérdeztem magamban : Teremtő Istenein, 1924-ben vagyunk ? 1919-ben megbukott a proletárdiktatúra, azóta keresztény nemzeti irányzat van. Miért kell akkor annak a boldogtalan magyarnak, annak a szegény édesanyának egy piszkos harmadikosztályu kocsiban innen kivándorolnia és miért kell ott látnom siró szemmel azt a szegény kis gvereket, aki a maga gyermeki együgyüségéí. évi január hó 22-én, kedden. 329 ben talán nem is gondolja, miért törnek fel könnyei. És mikor ránéztem, azt kell éreznem: »Eredj, te szegény kisgyerek és ébredj fel majd egyszer ott túl az óceánon elszakadva attól a falutól, amelynek temploma tövében születtél, elraboltatva a te édes magyar anyaföldedtől, talán apád ott fogja életét bevégezni Amerika valamelyik tüzkohójában. Miért kell nektek elmennétek !« És amikor bemegyek az étkezőkocsiba, ott látom az elegáns urakat és hölgyeket; nem látok rajtuk se magyar, se egyéb keresztény faji jelleget, de látom rajtuk a világ siberszemetjének bélyegét és látom, hogy a kölykeik virulnak, élnek és akkor azt kell éreznem: »Te is apa, te is anya és te is, te kölyök, te is rablója, tolvaja vagy az én magyar fajtámnak, mert a hizást, a kövérséget onnan lopod le a mi szegény gyermekeink arcáról, akik maholnap mind gyermekkoporsókba kerülnek!« És mikor látom azt is, hogy szembejön egy másik vonat, amelyen jön a világ minden szemetje, hogy itt, Magyarországon lakjék, éljen és dőzsöljön, akkor azt kell kérdeznem : hát nincs itt hatalom, amely ezt megakadályozza, nincs itt államhatalom, amelynek a nemzet odaadta a hatalmat azért, hogy állítsa meg ezt a vonatot, hogy innen ki ne mehessen becsületes, dolgozó magyar em'ber, mert annak kell mindig lennie s csak annak szabad itthonmaradnia, s nincs hatalom, amely azt a másik vonatot a határon be ne engedje, mondván : itt nem kereshet ezen a szegény tizennégy vármegyén, amelyet úgyis tönkretettek, nem kereshet életet, levegőt sem, csak az, aki becsületesen dolgozik, akinek a mi keresztény istenünk az istene és akinek a mi magyar hazánk a hazája?« Lehet, hogy ez önöknek talán költőinek tűnik fel ; lehet, hogy csak olyan szónoki frázisnak látszik, de azok a vasutak nem frázisok és nem ábrándok s az a nyomorgó, lezüllött keresztény magyar nép nem frázis, és az a hitvány siberhad, az a koronarontó maffia, az a galiciai brigád, amely ezt a nemzetet pusztítja és rombolja, az sem ábrándkép, hanem keserű valóság". T. Nemzetgyűlés ! Mikor megköszönöm azt a nagy figyelmet, amelyei oly oldalról is meghallgatták fejtegetéseimet, amely oldalról igazánj nem mondhatják, hogy pártpolitikai egységben vagyunk, (Zaj.) kérek mindenkit : most leg-közelebb itt lesz a külföldi kölcsön kérdése ; szomorú jeleit látjuk ... (Zaj.) Elnök : Csendet kérek ! A képviselő urat kérem, méltóztassék a beszédét befejezni. Lendvai István: . . . egy pénzügyi romlásnak, amely Magyarországot elpusztította r ós belehajtotta a négyszáz esztendős rabságába. De az legalább ágyudörgéssel és vérhullással történt. Ha azonban ebbe a pénzügyi Trianonba belemegyünk, ha csakugyan akadnak közöttünk — mint ahogy kezdem látni — olyanok, akik nem hogy félnének, hanem örülnek annak, ha ide egy pénzügyi Franchet d'Esperay jön, — akkor mondjunk le arról, hogy Magyarország még valaha fennálljon. (Zaj.) Én lennék a legboldogabb, én tapsolnék a legjobban, — önökön és az önök kormányán múlik, hogy tapsolhassak majd — ha eljönne az a kormányhatalom, amely végre a kezébe veszi a dolgokat és amely csakugyan hasznosítja és beteljesíti 1918. és 1919. elnyomott magyarságának és a frontokon elvérzett magyarságnak gondolatait. Az indemnitást nem szavazom meg. (Taps a balközépen. Szónokot számosan üdvözlik.)
