Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-221

Ä nemzetgyűlés 221. ülésé 1924. évi január hó li-én, pénteken. Í3a nein félelem, hanem aggodalom! — Meskó Zoltán: A városban nem fél a titkosságtól, csak a falut félti? A fővárosban titkos, a falutól félnek! — Nagy zaj. — Cserti József közbeszól) Elnök: Cserti képviselő urat kérem, méltóztassék csendben maradni! Friedrieh István: Én tisztelettel viseltetem mindenkinek meggyőződése iránt. Elismerem, hogy lehetnek olyanok, akik az egyenlő és titkos választójogot nem helyeslik. Rendben van. Én nem azok közé tartozom. Én meggyőződtem egyszer, hogy ez a magyar nemzet általános, titkos választójog alapján megtette kötelességét, beküldött egy nemzeti hevülettől áthatott nemzegyülést. (Barthos Andor: Most méltóztatott mondani, hogy meddő volt! — Kállay Tamás: Arra is azt mondták, hogy presszió alatt jött be, hogy nem érvényesülhetett az ellengondolkodás!) Mondatom közepén két ellenvetéssel is találkoztam. Barthos képviselő ur azt mondja, hogy azt mondottam az előbb, hogy a nemzetgyűlés meddő volt. Méltóztassék bevárni a mondat másik felét és akkor felesleges lesz a közbeszólás. A nemzet megtette kötelességét az általános választójog alapján és beküldött egy nemzei alapon álló olyan nemzetgyűlést, mint amilyent ön is akar és kivan, t. képviselő ur. Meddővé a rossz vezetés miatt vált. Most nem jöttünk össze az általános, titkos választójog alapján, hanem már egy szűkített választójog ^ alapján és megint együtt van a nemzetgyűlés, amelynek nagy többsége ismét a nemzeti eszmétől van áthatva és újból nem bírunk előre menni. Most azt méltóztatnak hinni, hogy még tovább kell szűkíteni ezt a válaszójogot, hogy ezen a bajon ezzel segitsünk? Nem, ez tévedés. Amit pedig Kállay Tamás t. képviselő ur mond, hogy az én időmben elrendelt választások idején presszió akadályozta volna meg . . . (Kállay Tamás* Nem én mondom! A sajtónak egy része és — mondjuk — a szocialisták nem ismerték el, hogy szabad választás volt!) . . , hogy megakadályoztuk a. választások tiszta lebonyolítását, erre csak kérdést intézek a Ház bármelyik oldalához. Hiszen éppen az ellenzék radikális oldalától sok esetben elismerést kaptunk, hogy semmiféle terrort, semmiféle erőszakot semmiféle módon nem követtünk el. (Bâtiez Gyula: Csak a daruk! — Kállay Tamás: Az eredményt mégsem tartották a nemzet közvéleményének! — Peidl Gyula: Egész választógyüléseket vitt be a csendőrség! — Zaj.) Mégis azt hiszem, ha vannak is köztünk differenciák, abban az egyben talán közös nevezőre tudunk jutni, hogy igy ez a n nemzetgyűlés toA^ább nem folytathatja működését. Méltóztassanak elhinni, ha igy folytatjuk, akkor elveszítjük a nemzetgyűés tekintélyének utolsó foszlányait is. Ha pedig- azt méltóztatnak gondolni, hogy ez az egész ellenzék itt tényleg olyan gonosz és ez megakadályozza a rendes működést, méltóztassanak ehhez az ellenzékhez felszólítást intézni, hogy távozzunk innen. Ha tényleg mi vagyunk ennek az okai, higyjék el, le fogjuk vonni a konzekvenciákat, nem fogjuk az urakat akadályozni és ki fogunk innen vonulni. Mert igy nincs célja sem az ellenzéki, sem a kormánypárti működésnek. Hisz ha a választáson eldőlt minden, ha annak, aki többségben van, mindig igaza lesz, akkor nincs értelme a parlamentizmusnak. Hiszen akkor már a választások idején eldőlt az, hogy minden^amit önök akarnak, helyes és jó. (Zaj jobbfelől.) Talán tévedés is ez. mert elvégre az ellenzéki padsorok is képviselik a választók bizonyos tömegét, és elvégre önök közül is a legtöbbnek megvolt kerületében az ellenzéke; ez is reprezentál bizonyos szavazatmennyiséget. Lehetetlen tehát azt mondani, hogy egyszerűen önök képviselik a többséget, tehát mindenben igazuk van. Az tény, hogy az ellenzéki oldalról támadás támadás után hangzik el és a kormánypárt visszautasítása feltétlenül gyenge. Ezt tisztelettel konstatálom. A minister urak csak egyedül védekeznek, rendesen az igen t. ministerelnök ur, vagy a belügyminister ur védekezik, a többi minister ur pedig meglehetősen passzivitással nézi működésünket. Úgy látom, hogy ha tovább igy dolgozunk, itt hivatást teljesíteni nem tudunk. A másik dolog, amire rá akarok térni, mielőtt a külföldi kölcsön ügyéről szólanék, Farkas képviselőtársamnak az atrocitásokkal kapcsolatos és a korábbi szónokoknak is folyton-folyvást az atrocitások elintézésére vonatkozó sürgetése, Ez is olyan kérdés, amelyet, azt hiszem, végrevalahára ki kellene kapcsolni a magyar közéletből. Valahogyan utat és módot kell taláni arra, hogy az atrocitások ügye egyszersmindenkorra lekerüljön a napirendről. Én nem adnék módot arra, ha a kormány helyén volnék, hogy itt a szocialista párt és az ellenzék nagyrésze heteken, hónapokon, talán éveken át folyton-folyvást sürgesse az ujabb és régibb atrocitások elintézését. Bátor volnék javasolni... (Egy hang jobbfelől: Más házszabály keil!) Itt házszabály nem használ, mert az ezekben az ügyekben adott amnesztiák sem keltik a közvéleményben azt a megnyugvást, amelynek az ilyen amnesztiákkal kapcsolatosan jeentkezni kellene. Ezek az amnesztiák még az eljárások meginditása előtt jelentek meg, úgyhogy ezeknek az atrocitások ügye nem került a bíróságok elé. Én már akkor is javasoltam, hogy a biróság előbb mindezeket az ügyeket tárgyalja le és ha már ité let van és a^ bűnösök esetleg büntetésüknek egy részét már elszenvedték, akkor igenis indokoltnak és méltányosnak tartanék általános bűnbocsánatot, hogy ezek az emberek végre visszatérhessenek a rendes társadalmi munkához, (Zaj.) Lehet, t. képviselő ur, hogy ez kellemetlen lehet, hogy ez ujabb hullámokat korbácsolna fel, ezt elismerem, de méltóztasj sék elhinni hogy e nélkül nem lesz itt békés ség és mindig lesz olyan politikai párt, minI

dig lesz a nemzetgyűlésnek olyan ellenzéke, amely ezeket a régi fekélyeket állandóan fel fogja fakasztani és örökké ezeknek az atrocitásoknak szerencsétlen szelleme fog itt. a mi munkánk felett lebegni. (Szomjas Gusztáv: Valószínűleg nem lesz több atrocitás! Azt hiszem, ennek elébe vágtak!) Adja Isten, hogy ne legyen. Hiszen engem nagymértékben megnyugtatott a ministerelnök ur múltkori kijelentése. Beszédének különösen annál a részénél tapsoltam magam is, amikor azt mondta, hogy nem fog megállni csak az egyenes bűnösök kikutatásánál és megbüntetésénél. Ez az, amit én is sürgetek. Ne csak azokat a szerencsétlen fiatalembereket büntessék meg, (Szomjas Gusztáv: Mindig azokat állítják be, a többi megugrik!) hanem azokat is, akik ezeknek parancsokat adtak, akik ezeket mindenféle utasításokkal látták el, akik ezekben az eltussolásokban résztvettek és gonosz módon állandóan mindenféle felsőbbségtől származó szimpátiákra, hivatkoztak, amelyekről azután most kisült, hogy vagy kommunisták voltak, vagy közönséges gazemberek. (Szomjas Gusztáv: Vagy félbolondok!)