Nemzetgyűlési napló, 1922. XVIII. kötet • 1923. december 18. - 1924. január 05.

Ülésnapok - 1922-217

A nemzetgyűlés 217. ülése 1924. évi január hó 5-én, szombaton. 429 Pénztár egy ilyen jelentést, de a helyi szervek, a budapesti és a többi pénztárak jelentést nem adnak ki. Ezeknél tehát a tagok — akár a munkáltatók, akár a munkások, — hiába kivannak érdeklődni, hogy hogy is gazdálkodnak az ő pénzükkel ezekben az intézetekben, nem kapnak erre vonatkozólag semmiféle orientációt. Teljesen tájékozatlanok abban a tekintetben, hogy mik történnek ott. Panaszt se lehet hallani, mert abszolúte nem panaszkodnak. A laikus, a be nem avatott ember azt kellene hogy higyje, hogy ezeknél a pénztáraknál minden rendben van. De nem azért nem panaszkodnak, minthogyha panaszaik nem volnának, hanem azért nem panaszkodnak, mert hogyha panaszkodni mernének, vagy ha panaszkodni akarnának, — mint ahogy az már megtörtént, vagy jobban mondva meg akart történni, — akkor megfenyegetik őket t. képviselőtársam mit gondolnak mivel? Zalaegerszeggel. Megfenyegetik azért, mert valaki az ő jogait meri kérni, vagy azt meri mondani, hogy neki jár a betegsegélyezés, vagy a balesetbiztosítási járadék. Ha valaki fel mer lépni, ha ugy véli, hogy vele szemben igazságtalanság történik, akkor még ezen a. helyen is azt mondják: halgasson, mert máskülönben bajok lesznek. Az Országos Pénztárnak a legutóbbi jelentése persze feltűnő módon mutatja ki azt, hogy a felesleg 1922 végén 170,552.947 korona volt. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen intézet ellen, amely ilyen eredményt tud felmutatni, igazán semmi kifogást nem tehetünk. De tudni kell azt, hogy miért van ez a felesleg. Ha a betegek nem kapják meg azt, ami nekik jár, akkor egész világos és természetes, hogy ilyen körülmények között az év végén ki tudnak mutatni egy tetemes összeget mint felesleget, de a szegény betegek rovására. Köztudomású, hogy a munkás ma már csak akkor mer beteget jelenteni, amikor már összeesik a munkában, mert tudja, hogy milyen nehezen jut jogaihoz akkor, amikor a segélyre tényleg rászorul. A múltban az autonómiának nem az volt a főtörekvése, hogy az év végén fölösleget mutathasson ki, hanem az, hogy kimutathassa, milyen összegeket forditott a betegek segélyezésére, milyen összegeket juttatott az Országos Pénztár azoknak, akiket baleset ért ; az volt a főtörekvése, hogy ez az összeg minél nagyobb legyen és hogy nagy összegeket fordítson a balesetek és betegségek megelőzésére, mert ez az intéz meny, a betegsegéiyezés és a betegség elleni biztosítás csak akkor teljesiti igazán kötelességét, ha elháritó, preventív intézkedéseket tesz. Hiszen fontosabb az, hogy minél kevesebb betegség és baleset forduljon elő a gyárakban, üzemekben, az építkezéseknél és a cél az, hogy a munkásságot a lehetőség szerint megmentsük az ilyen esetektől. Ezzel egyúttal elérhető az a cél is, hogy kevesebbet kelljen táppénzekben és baleseti járadékokban kifizetni. Most mindez másként van. Az 1922. évi jelentésből megállapítható, hogy táppénzekre kifizettek a pénztárak 225,116.636 K-t, vagyis az összes jövedelemnek 18-9%-át, mig ezzel szemben 1913-ban, amikor a munkások és a munkáltatók közösen intézték az adminisztrációt, a pénztárak az összjövedelemnek 35-2%-át fordították segélyezésekre. Ha ezt a két számot egymással szembeállítjuk, látjuk, hogy milyen nagy különbség van a múlt és a jelen között. Ez a két számadat épen eléggé jellemzi azt a rossz gazdálkodási módot, ami ma a betegpénztáraknál folyik. A budapesti pénztárnál kifizetett láppénzek 1922-ben az összjövedelemnek 20"6%-át tették ki, mig 1913-ban az összjövedelemnek 48%-át, tehát a munkások majdnem a kétszeresét kapták segélyekben akkor, amikor az ő bizalmi embereik működtek a pénztárnái, szemben a mai kurzussal. (Györki Imre: Most eladminisztrálják az egész bevételt ! Már néhány gyilkos került ki a tisztviselők sorából ! Minden atrocitásnál azok szerepelnek ! — Esztergályos János: Jó volna megnézni, mi van a Budapesti Betegsegélyző pincéjében a szén alatt!) Természetes dolog, hogy ma, e rendkívüli időben nem lehet állandó helyzettel számolni. Nagy a hullámzás ugy a tag járulék, mint a segélyezés tekintetében. Ami ma mint illeték vagy segély megfelel, az egy hét múlva, vagy talán már előbb is túlhaladott lesz. De érdekes, hogy mit lehet a jelentésből erre vonatkozólag megállapítani. Legutóbb pl. a tagjárulékot 1923 augusztus 13-án emelték, de a magasabb segélyeket ezzel szemben csak az 1923 augusztus 31-ike után történő megbetegedéseknél igényelhették. Tehát sokkal előbb emelik az illetékeket, mint fizetik a magasabb segélyeket, de ezt is csak azok részére, akik ujabb betegek, nem pedig azok részére is, akik az illetékek fölemelésekor már betegállományban vannak. JSTem érdektelen az évi jelentésben a helyi szervek adminisztrációs költsége sem. A helyi szerveknél tisztán a személyi járandóság-ok 151,605.031 K-t tettek ki, vagyis az Összjövedelemnek 12/7 százalékát, a budapesti pénztárnál 11-5 százalékát. Az összjövedelemből ennyit kaptak Budapesten az alkalmazottak fizetés címén, mig a beteg tagok, amint már említettem, az összjövedelemnek 20*5 százalékát táppénz címén. De ezek az adminisztrációs költségek még többet is tettek ki, mint 11-5 százalékot, mert csupán a személyi járandóság ennyi és ehhez járulnak még a dologi kiadások is, ami magától értetődő. Ha tovább vizsgáljuk az Országos Pénztár múlt évi működésének eredményét, legyen szabad még, mint érdekes adatról, megemlékeznem arról, ami jellemző a pénztár adminisztrációjára, hogy a munkaadók betegsegélyzői járulékának hátraléka 1922 december 31-ig 542,670.578 koronát tett ki. Hatalmas összeg ez, ámenből egyedül a budapesti pénztárra 311,378.674 korona esik. És hogyan segítenek ezen! Nem^ ugy, hogy szigorúan behajtják a künnlevőségeket, hanem ugy, hogy tartalékolnak, leírnak, hogy ne legyen olyan nagy összeg ez a künnlevőség. Pedig a munkáltatók a munkásoktól levonják a betegsegélyzőnek járó illetékeket. Miért nem szolgáltatják Ők be ezeket és miért kell ebből az összegből tartalékolni! Miért nincs módjában a pénztárnak ezeket az összegeket szigorúan, kérlelhetetlenül behajtani és miért nem támogatj a a kormány ebben a pénztárt? Ez a több mint félmilliárdnyi künnlevőség az 1922. évről befolyik akkor, amikor — a korona romlását az 1923. évben ismerjük — a korona már devalválódott. Miután tehát nem valorizált pénzekről van szó, igen érzékeny károk érik a pénztárakat. Ha továbbmegyek, lapozgatva az Országos Pénztár évi jelentésében, akkor azt kell látnom, hogy itt nem lehet felmenteni a kormányt atüol, hogy ő ebben ludas. Ha tekintetbe veszem, hogy az elmondott nagy hátralék összegéből egyedül a budapesti pénztárra 311,3/8.674 korona esik, akkor nem lehet azt mondani, hogy itt Budapesten a nagy gyárak, a nagy munkáltatók nem részesülnek a pénztár és a kormány részéről támogatásban azáltal, hogy nem hajtják be szigorúan a künnlevőségeket,