Nemzetgyűlési napló, 1922. XVIII. kötet • 1923. december 18. - 1924. január 05.

Ülésnapok - 1922-216

368 A nemzetgyűlés 216. ülése 1924, következetességgel elzárkóznak a létminimumnak még- a gondolatától is. így vannak ma is, főleg vidéken nős és családos tisztviselők, akik asszonyt és gyermeket tartanak el havi 2—300.000 korona között mozgó fizetéssel . . . (Folytonos zaj a középen.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Kéthly Anna: . . . nőtlenek és nők pedig vannak 100 és 200.000 korona között mozgó fizetéssel. Sőt legutóbb magam is résztvettem egy bérmozgalom vezetésében, ott, ahol egy nős, 13 éve szolgáló családos magánalkalmazottnak 144.000 korona havi összjövedelme volt. A magánalkalmazottak egy igen vékony felső rétege eléri ugyan, talán túl is lépi az egymilliós fizetést, de igen nagy többségüknek, nevezetesen 90%-uknak munkaereje teljesen ellenszolgáltatás nélkül van kizsarolva. Ebben azután még fokozatok is vannak. Például a biztosítási tisztviselőknél, ahol még ma is vannak 80—100 —150.000 koronás havi fizetések, vezetnek ezek a munkaadók abban a lelkiismeretlenségben, amely a munkaadókat ebben a kérdésben jellemzi. Ott van azután a Tébe, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, amely azzal véli a tisztviselői fizetéseket kiegészíteni, hogy a tisztviselőit tőzsdejátékra szorította s eltűri és elnézi, hogy az ő tisztviselői silány munkabérüket tőzsdejátékkal szaporítsák. Effektív értékekben, — ha a munkabéreket zsírra, húsra, lisztre, cukorra számitjuk át — ma a munkaerő, a munka vau nálunk a legrosszabbul fizetve. Itt be kell ismernünk, hogy a magántisztviselőknél, a magánalkalmazottaknái ebben az évben a munkaadók honorálták az indexszámokat, különösen a legutóbbi hónapokban, amikor a drágaság valamennyire megállott, és megadták nekik a drágaság indexszámaival arányos fizetésjavitást, de az elmaradt indexjavitásokat, azokat, amelyeket az elmúlt esztendőkben elmulasztottak, egyáltalán nem pótolták, nem adták meg, úgyhogy a magántisztviselők és magánalkalmazottak legnagyobb része, nagy tömege, a folyó évben kiutalt, az indexszámoknak megfelelő fizetésemelés ellenére is még mindig a létminimum alatti fizetésekből tengődik. Bár a magántisztviselők, a magánalkalmazottak életszínvonalának erről a. hanyatlásáról nincs statisztikánk, ez a hanyatlás annyira szemmellátható, hogy ez statisztika nélkül is konstatálható. A statisztika olyan valami, ami nálunk Magyarországon nincs, vagy ha van, akkor tendenciózus. A fő az, különösen a statisztikánál, hogy mindent eldugjanak, mindent elbujtassanak; talán akkor kisebbek a bajok, ha azok számadatok formájában nem jelentkeznek. A munkások és tisztviselők reálbére, az alkalmazottak fizetésének tényleges vásárlóereje, az érdekeltek minden ellenállása dacára állandóan csökken, hiszen az egész magyar gazdaságpolitika erre a takarékosságra van beállítva. De statisztikát mégsem tudtunk erről kapni. Betiltott kongresszusunk előtt az állami statisztikai hivatalhoz fordultunk többféle, a magánalkalmazottak életszínvonalának hanyatlásával összefüggő statisztikai adat megtudása végett (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Ez a statisztikai hivatal, bár az 1920. évi népszámlálás óta már három esztendő telt el és a hivatal valószínűleg nem szenved munkaerőhiányban, semmi egyebet nem tudott kérdezösködéseinkre rendelkezésünkre bocsátani, mint az 1910-es népszámlálás néhány elavult adatát, olyan adatokat!, amelyek még normális évi január hó 4-én, pénteken? körülmények között is elavulttá váltak volna tizenhárom esztendő alatt, annál inkább elavult 3á és lehetetlenné váltak ilyen tizesztendő után, amelyek folyamán a háborút és forradalmak sorozatát éltük át. Csak egynéhány semmitmondó adatot kaptunk az 1910. évi statisztikából. Arra a kérdésünkre pedig, hogy a különböző társadalmi osztályok jövedelmi arányai hogyan alakultak a háború óta, nem kaptunk semmiféle választ és egyéb hasonló kiváncsi kérdéseink is válasz nélkül maradtak. Pedig- hiába nincs erről statisztikánk, hiába nem csinálnak vagy nem akarnak erről statisztikát csinálni, olyan szemmellátható ez a sülyedés, hogy ez statisztika nélkül is konstatálható. És habár elismerjük annak igazságát, hogy az életszínvonal sülyedését nekünk is vállalnunk kell, mint ahogy vállalnia kell mindenkinek ebben az országban (Propper Sándor: Csakhogy nem mindenki vállalja !), vállalnunk kell nekünk is a háborns esztendők következményeit, a gazdasági romlás következményeit, — mégis azt kell mondanunk, hogy a mi életszínvonalunknak siilyedése egyáltalán nem áll arányban azok életszínvonalának sülyedésével, akik ezekből a tertiekből nagyobb részt vállalhattak volna maguknak. (Klárik Ferenc: Ezt, is a munkássággal akarják megfizettetni.) Ez az életszinvonalsülyedés csak addig mehet, míg a létminimumot el nem éri és annak határát túl nem lépi. Ha valakinek életszinvonalcsökkenése annyiból áll, hogy Scheveningen helyett Balatonfüreden nyaral, ez — azt hiszem — elég könnyen elviselhető szinvonalsülyedés : de ha valakinek az életszínvonala ugy sülyedt. hogy kenyérből, cukorból, zsírból, az élet fentartásához szükséges eszközökből és anyagokból kell neki leadnia annyit, hogy ezzel már az egészségét és testi épségét veszélyezteti, azt hiszem, ezt a két takarékoskodást, ezt a két életszinvonalsülyedést egymással összehasonlítani nem lehet és nem szabad. A kormányzatunk az életszínvonal sülyedésének tényét ki leié el is ismeri, anélkül azonban, hogy ennek a7 elismerésnek konzekvenciáit levonná, anélkül, hogv intézményesen segítene rajta s hogy interveniálna ebben a dologban. Azok a harcaink, amelyeket éhből a padból vivtnnk a létminimum, az index és béregyeztetés kérdésében, beszédes tanúságai annak, hogy a kormány megmarad a ténynek konstatálásánál- de ennél tovább egy lépéssel sem megy. A béregyeztetést megcsinálta a kereskedelemügyi minister; hogy hogyan csinálta meg, azt már elégszer megmondottuk innen, és odakünn az országban is eléggé ismertettük ennek a lehetetlen és meg nem felelő intézkedésnek egész lényegét. Ennél a kérdésnél is megállt az ipari munkásság tömegének határánál és az alkalmazottakra nézve hosszas kapacitálás, hosszas harcok után sem akarta ezt a rendeletet kiterjeszteni. A béregyeztetés kérdése még a mai nem megfelelő formájában sem adatott meg magántisztviselőknek és az egész magánalkalmazotti tábornak. Pedig a magánalkalmazotti, magántisztviselői kérdés nem elszigetelt kérdés, nem csupán ennek az osztálynak kérdése, amely csak azt érdekli, aki mint tisztviselő vagy alkalmazott keresi meg kenyerét. Ebbe a kérdésbe belekapcsolódik az egész leépitett és leépítendő köztisztviselői tábornak kérdése is. Ha az elbocsátott köztitsztviselők ügyében és a magántisztviselők egész kérdésének rende-