Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.
Ülésnapok - 1922-171
36 A nemzetgyűlés 171. ülése 1923, engedte, hogy ő szavát beváltsa. A nemzetnek mindenesetre van köze ahhoz, vájjon hogyan lehet állami érdeket egyszerűen a privát szóadásnak tárgyává tenni. (Ugy van ! a szélsobalóldalon.) Elnök : Másodszor vagyok kénytelen figyelmeztetni képviselő urat, szíveskedjék a tárgynál maradni. Rupert Rezső : A kormánynak . . . Elnök : Amíg az elnök beszél, méltóztassék beszédét félbeszakítani. Amennyiben még egyszer volnék kénytelen képviselő urat erre figyelmeztetni, kénytelen volnék a házszabályok megfelelő rendelkezése alapján képviselő úrtól a szót megvonni. (Helyeslés jobbfelöl.) Rupert Rezső : T. Nemzetgyűlés ! Vázoltam azokat az anyagi és politikai intézkedéseket és azt a lélektani helyzetet, amelyeknek következménye mindaz, ami ma társadalmi és gazdasági téren létezik s amely intézkedések, tények és erők hatása azután az, hogy a magyar adózó közönség semmiképen sem lehet abban a helyzetben, hogy az adók terhét, különösen ennek az adónak terhét, amelyről most szó van, megbírja. Bizonyos téves teóriák is közrehatottak abban, hogy idáig jutottunk. Kormányzatunk nem tudott állástfoglalni abban az irányban, vájjon az inflációs politika-e a helyes, vagy a deflációs politika, holott ezt megmondta neki egy kiváló publicistánk igen találó definícióban. Pályi Edére hivatkozom, aki igen találóan ugy adta meg a diagnózist, hogy az infláció jobboldali gutaütés, a defláció baloldali gutaütés, egyik sem jő, hanem talán a kettőnek kompromisszuma jó. Ha az a bürokrata szellem, amelyről G-aal Gaston szólt itt tegnap, nem alkalmas arra, hogy eligazodjék a defláció és infláció birodalmában, vájjon a t. minister ur miért nem kérdez meg az életben kint élő, az életet ismerő gyakorlati embereket, hogy miféle utat is kövessen. Bizonyos, hogy nagy hiba volt; ezt ma már látjuk, de nem tudom, hogy a kormány is látja-e. Nagy hiba volt a merev deflációs politika, amely úgyszólván teljesen elzárkózott még attól is, hogy a termelés számára biztosítson ós rendelkezésére bocsásson elég pénzmennyiséget. Ehelyett a kormány jóvoltából az történt, hogy nem a termelésre, hanem más egyébre volt pénz ; volt pénz egy egészségtelen inflációra; volt pénz arra, hogy a bankok hozzájussanak kedvező hitelekhez a jegybank révén, hogy ennek a jóvoltából azután busás, megmérhetetlen milliókra menő jövedelmekre tegyenek szert. Mégis csak megengedhetetlen az, t. kormány, hogy amig a bankok a bankkamatlábon legfeljebb 18 százalékért szinte korlátlanul kaptak kölcsönöket a jegybanktól; amikor ezek a bankok a 18 százalékért kapott pénzzel szemben körülbelül 200 százalékos jövedelmet biztosítottak maguknak, lehetetlenéi augusztus hó 10-én, pénteken. ség, hogy ez a politika jő útra, jó véghez vezessen. Nem vádolom a jegybankot, hogy nem ad pénzt a termelés számára, az iparvállalatoknak, hiszen azoknak is rendelkezésére állott, de csak azoknak, amelyek az előirt fedezetet tudták nyújtani. Ámde a kisebb exisztenciák, a kisipar ós kisgazdaság nem tudta az előirt fedezetet nyújtani, ők tehát kölcsönhöz nem juthattak vagy legalább is aránytalanul kis kölcsönhöz jutottak. A vége pedig az, hogy mindenre volt itt pénz, volt hitel, csak magára a termelésre nem volt hitel. Ennek a következményeit látjuk is. A pénzügyi kormánynak mindenesetre gondoskodnia kellett volna arról, hogy ha a bankok olyan nagy hiteleket kapnak, — én nem irigylem tőlük, mert fontos gazdasági funkciójuk, rendeltetésük van, — ha kapták ezeket a hiteleket, legalább gondoskodni kellett volna arról, hogy ezeket csakis termelésre fordíthassák és valahogy ezek a nagy összegek ne juthassanak át az ő kezükbe tisztán csak börzespekulációra, ne használják fel improduktiv úton-módon vagyonszerzésre. Ebben az irányban nem történtek meg az intézkedések, az óvó rendszabályok, igy jutottunk azután oda, hogy mérhetetlen vagyonok halmozódtak fel egyes kezekben, mig másrészt a termelés elvesztette a talajt a lába alól és egyes exisztenciák — a millióik szétfoszolván — ott vannak tehetetlenül, a gazdasági erők szabad játékának prédájául. T. pénzügyminister ur, méltóztassék csak kissé a kisipar területén szétnézni. Az a prohibiciós vámpolitika, amelyet a kormányzat folytat, a végén oda jutott, hogy egyes iparágak most már valósággal panganak. Csak a szabóiparra mutatok rá. A prohibiciós vámpolitika az egyszerű, közönséges szöveteknek árát is mérhetetlen magasságba emelte fel. Ma már a közönség nem tud ruhát vásárolni, a nagyban fogyasztó tömegek nem tudnak ruhát venni és minthogy nem olyan pillanatnyi szükség az, hogy az embereken uj ruha legyen, hanem 6—7—8 évig is akármilyen foltosán el lehet viselni a ruhát, a mérhetetlen drágaság miatt a fogyasztó, a megrendelő közönség erre az álláspontra helyezkedik. A vége azután micsoda? Az, hogy ez az ipar egyszerűen elveszti a talaját, nincs földje, tápláló talaja, ahová a gyökereit ereszthesse és igy elsorvad. Beszéltem legutóbb egy kis szabóiparossal, aki könnyezve beszélte el, hogy : inaskodtam, azután legény voltam, hosszú időn keresztül megjártam Parist is, megtanultam a magam mesterségét ós nézze képviselő ur, most mi vagyok, semmi vagyok, mert az én tudásom nem ér semmit, nincs exisztenciám. Ez igy van : ma már csak a luxusszabók, a gazdagok szabói tudnak megélni. De ez csak egy példa, nemcsak a szabómesterségben van ez igy, hanem általában ^z iparosemberek cél, rendel'
