Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.

Ülésnapok - 1922-180

'A nemzetgyűlés 180. ülése 1923. evi augusztus hó 31-én, pénteken. 319 De van egy szempont, amely minket arra kényszerit, hogy felhívjuk a kormány figyelmét rá. A létszámapasztást ugyanis teljesen pártpolitika­mentesen és teljesen az igazságnak megfelelően kell végrehajtani. Ebben a szakaszban, amelyben körül van irva, hogy a létszámapasztásnál milyen gondolatok, milyen szempontok vezessék az álla­mot, tényleg benne foglaltatik mindaz, amit mi is kívánunk, hogy az egyes ministeriumok vegyék tekintetbe a szolgálati időt, a tisztviselőknek vagyoni állapotát ; vegyék tekintetbe azt, hogy a háborúban megrokkant-e, vagy nem az illető tisztviselő, sőt még arra is utalás történik, hogy ha egy családban két tisztviselő van, vagy pl. a férj és feleség is tisztviselő, akkor az egyiknek feltétlenül meg kell maradnia az állásában. Ezek a szempontok mindenesetre szociális előrelátásról tanúskodnak. Mégis tiszteletteljes kérést intézek a kormányhoz és inditványt is nyúj­tok be, ez pedig az, hogy a kormány mindannyiunk közmegelégedésére hajtsa végre ezt a szomorú és fájdalmas operációt azzal, hogy méltóztassanak beleegyezni abba, hogy a létszámapasztás tekinteté­ben ne a ministeriumok fejei, vagy kisebb hivatalok fejeinek jelentése alapján történjék meg a döntés a ministerium részéről, hanem a tisztviselők vá­lasszanak maguk közül 3—4 tagú bizottságot, amelynek elnöke a hivatal feje s ennek a bizott­ságnak javaslata alapján történjék a döntés az illető szakministeriumok részéről. Ez minden­esetre olyan intézkedés volna, amely a tisztviselők között is — akik jól tudják, ki milyen munkaerő, ki mennyire van rászorulva arra, hogy az állami szolgálatban megmaradjon, ki nincs rászorulva és eszerint tennének javaslatot a szakministerium­nak — országszerte közmegelégedést váltana ki, ugy hogy az operáció áldozatai maguk is beleegyez­nének a határozatba és mintegy önmaguknak javaslata alapján válnának meg az állásukból, mert hiszen az ő választásuk folytán kerültek bele az illető tisztviselők a bizottságba. Felolvasom az indítványomat (olvassa) : »Uta­sítsa a nemzetgyűlés a kormányt, hogy az összes állami, vármegyei, városi és államvasuti hivata­loknál a létszámapasztás tekintetében a ministe­riumoknak egy, a tisztviselők által választott 4—5 tagú bizottsága a hivatali főnök elnöklete mellett tehessen javaslatot«. A második szempont, amelyet meg akarok említeni, és amelyet a jelenlevő belügyminister urnák figyelmébe kívánok ajánlani, az, ami a javaslat 10. §-ában foglaltatik, ami ugyanis a csonka vármegyék kérdését illeti, én magam is autonómista vagyok és azon az állásponton állok, hogy minél több autonómiai szervezetet fenn kell tartani. Tudatában vagyok azonban annak, hogy a vármegyei autonómia fentartása egészen más elbírálás alá esik most, mint addig, amig az osztrák­magyar monarchia fennállott. Akkor t. i. a vár­megyei autonómiában és a városok törvényható­sági közgyűléseiben nyilatkozott meg számtalan­szor a nemzet eleven lelkiismerete szemben a centralizációs bécsi osztrák törekvésekkel. Akkor tehát kétszeres jelentősége volt annak, hogy az autonómia fentartassék. Azonban tudnia kellene mindenkinek azt . . . Nánássy Andor : Közjogi jelentősége volt ! Kiss Menyhért : . . . igen, közjogi jelentősége volt ... hogy akkor, amikor egy későbbi törvény­hozás az autonómiát megváltoztatta és a tisztvise­lők fizetését az állam magára vállalta és az a másik dolog abban az esetben, amikor a vármegyék a rezisztencia álláspontjára helyezkedtek 1906-ban és a kormánynak alkalma volt mégis az adókat beszedetni, ezek olyan csorbát adtak az autonó­miának, hogy magához az autonómiához, mint olyanhoz, amelynek az eredete visszanyúlik egé­szen a bandériális rendszerig, és Szent István király alkotásáig, ezt a maga régi nívójában meg­tartani nem lehet. Ma az állam fogalma megkívánja, hogy az államban ne lehessenek apró kis államok és az állami akaratnak érvényesülnie kell minden auto­nómista közületnél is. Azért tehát én abból a szem­pontból tisztán, amit Baross János t. képviselő­társam hangoztatott a beszédében, hogy az integ­ritás és az irredentizmus szempontjából feltétlenül szükségesnek látszott volna a csonka vármegyék fentartása, ezt igy, ezzel az indokolással nem fogadhatom el, még az autonómista megokolás szempontjából sem. Mert az autonómia, a vár­megye nem egyéb, mint egy területen lakó embe­reknek, a lakosságnak szabadon nyilvánuló aka­rata. Minthogy azonban se a Friedrich-kormány, sem az azután következő kormányok nem gondos­kodtak arról, hogy a vármegyei törvényhatóságok közgyűlését választók közé a szélesebb néprétegek is felvétessenek, azért a vármegyére nem lehet azt mondani, hogy olyan akaratot képvisel, ami álta­lában az egész magyar nemzetnek és népnek az akarata. Tehát, ha mi irredentát akarunk, illetve Magyarország területi integritását fenn akarjuk tartani, ezt nem hivatalok fentartásával tudjuk elérni, hanem igenis, olyan törvényalkotásokkal, olyan szociális alkotásokkal, olyan demokratikus törvényalkotásokkal, amelyben a magyar nép gazdaságilag, politikailag és szabadságjogilag meg­erősödik s annak akarata szabadon megnyilathoz­hatik és egy olyan gazdasági élet tud itt gyökeret verni, hogy az emberek nem kívánkoznak el se Törökország felé, se Amerikába, hanem idehaza is meg tudják találni a maguk gazdasági boldogu­lásának feltételeit. Én tehát arra kérem a t. minis­ter urat, hogy akkor, amikor itt a 7. pontban Arad, Csanád és Torontál vármegyékről, köz­igazgatásilag egyesitett vármegyékről megálla­pítja azt, hogy ezután Csanád vármegyéhez tar­toznak és a székhely Makó lesz, Torontál vár­megye 7 községét, amely eddig két járást képezett, a kiszomborit és szőregit, azt egyesítse, legyen annak egy főszolgabírója és ez a főszolgabiróság, mint önálló járás, véglegesen torontáli járás, Torontál elnevezés alatt csatoltassék vissza Csanád vármegyéhez,

Next

/
Thumbnails
Contents