Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.

Ülésnapok - 1922-170

20 A nemzetgyűlés 170. ülése 1923, ezenkívül a kereseti adót, mert hiszen a létminimum 22.500 korona. Ez ma körülbelül a volonteuröknek, a tanoncoknak GS ÉL kifutóvagy kiszolgáló kisleányoknak hetibére lehet, tehát csak ezek vannak mentesítve. Az, aki önállóan dolgozik, egy napszámosember, már adó alá esik. És ha megnézzük, a létminimumhoz közelebb eső mennyi adót fizet, 100.000 korona után már hetenként 5000 koronás kereseti adóval találkozunk, akkor, amikor még csak el sem érte a létminimumot T. Nemzetgyűlés és t. pénzügy minister ur! Ezt az 5000 koronát a pénzügyi kormány elvonja a családtól Nem 5000 koronát von el, hanem annyi kilogramm kenyeret von el, amenynyit ezért az 5000 koronáért vásárolni lehet, mert ez az 5000 korona nem plusz abban a háztartásban, hanem, ha elvonják, minusszá válik, ezzel kevesebb lesz. Elvonjuk tehát, t. Nemzetgyűlés, t. pénzügyminister ur, azoktól a kis magyaroktól a kenyeret, a tejet, a cukrot, amelyen nekik nevelődni kellene, hogy a jövendő Magyarország munkásai és oszlopai lehessenek. Vanczák János: Es fentartanak internálótáborokat! Pikler Emil: Ez a fajvédelmi politika! Propper Sándor: De itt még nincs vége. Megfizeti a maga kereseti adóját, 100.000 korona után 5000 koronát, megfizeti a maga forgalmi adóját a bruttóösszeg után ; azután jönnek még a különböző fogyasztási adók, kincstári részesedések (Ugy van! a szélsőbaloldalon.), amelyek ma már nem jelentéktelen adóbevételi források. (ügy van! a szélsöbalóldalon.) Hogy egyebet ne említsek, több mint ezer korona adót fizet egyetlenegy kilogramm cukor után. Tudjuk, hogy a cukor az öreg mamáknak és a kis gyermekeknek táplálószere, el sem lehetnek nélküle, s ha az öreg mamák és a kisgyermekek reggeli tejéből vagy kávéjából kivesszük a cukrot és az állam lefoglalja a maga számára, kilogrammonként több, mint ezer koronát. Pikler Emil : A Hitelbankot hizlaljuk vele ! Propper Sándor : De minden más élelmicikk után is, amit * bevásárol, ami fogyasztási adó alá esik, vagy ami után kincstári részesedést vetnek ki, ez a kisexisztencia pontosan megfizeti a valorizált adót, hiszen amilyen mértékben emelkedik az ő keresete, amilyen mértékben növekednek az árak; olyan mértékben emelkedik automatikusan a kivetésnél a forgalmi adó összege, a kincstári részesedés összege, mert viszont a pénzügyminister ur gondoskodik arról, hogy ezeket is állandóan emeljék a drágulás arányában, ugy hogy ha egy becsületes létminimumot állapítunk meg, nem lehet azt mondani, hogy ezzel adómentesitjük és az adó alól felmentjük a kisexisztenciákat, mert ezentúl is túlontúl annyira meg vannak adóztatva, hogy nemcsak, hogy többet nem bírnak, hanem már ezt is képtelenek elviselni. Már most, ha elővesszük a szorzószámot évi augusztus 9-én, csütörtökön. és azt mondjuk, hogy az 1922-es és 1923-as jövedelmi- és vagyonadót mindenki aszerint fogja megfizetni, ahogyan 1920-ban és 1921-ben kivetették rá, ötszörösen, illetőleg húszszorosán, ez, amint mondottam, igen nagy igazságtalanságokra fog vezetni és ismétlem '— nem azért, mert tetszik a gondolat, hanem azért, mert én ebben igen nagy igazságot vélek felfedezni, — lesznek olyanok, akik nevetve fogják odalökni és lesznek olyanok, akik bele fognak pusztulni. Én nem hiszem, hogy a pénzügyi kormánynak ez volna a terve, nem hiszem, hogy ez volna a célja. Csak nem vizsgálódtak, nem kerestek. nem kutattak. Nem keresték fel az uj adóalapokat vagy túlkényelmesek ahhoz, hogy ezután keressék fel. Mert hiszen uj nagy vagyonok és nagy jövedelmek keletkeztek. Ezeket az eredeti javaslat, a pénzügyminister ur javaslata nem is akarta megkeresni. A bizottság már tovább ment. A bizottság is ugy látta, hogy ebben a gazdasági helyzetben mégis csak számolni kell azzal, hogy ilyen uj, nagy vagyonok jöttek létre és a törvényjavaslatnak 1. §-a szerint »utasittatik a pénzügyminister, hogy gondoskodjék azoknak az adózóknak megfelelő megadóztatásáról, akik az 1921., 1922., illetve 1923. években váltak adókötelesekké«, — ugyebár ez azt jelenti, hogy az uj vagyonok adóztassanak meg — »továbbá, akiknek jövedelme, illetve vagyona az 1922. és 1923. években uj jövedelemforrások megnyílása, uj vagyontárgyak megszerzése folytán vagy egyéb okból az ötszörösnél, illetve húszszorosnál nagyobb arányban emelkedett«. Ami ezután következik, létminimumra vonatkozik, nem kapcsolódik ide bele. A tény az, hogy a pénzügyi bizottság észrevette ezt a borzasztó nagy hiányt, segíteni igyekezett rajta, de természetesen, minthogy az alapgondolat is hibás volt, hibás a pótgondolat is és csak magát a gondolatot vetette fel, hogy meg kellene keresni végre ezeket az adóalapokat. Ezt azonban olyan kezdetlegesen és tétován cselekszi, hogy az 1. §-nak 11. pontja alapján ebből a pénzügyministernek bevételi forrása aligha lesz majd. De ha ennek a szakasznak a gyakorlati végrehajtása eredményes is lesz, ha csakugyan ki is lehet majd kutatni ós meg lehet adóztatni az uj vagyonokat, ha lehetséges lesz felülvizsgálni és újra elbírálni az adóalapokat, kérdem : miért kell akkor generaliter ragaszkodni ahhoz, hogy a szorzószámot alkalmazzuk minden vizsgálat nélkül? Ha ennek az 1. §-nak 11. pontja helytálló és keresztülvihető, — és feltételezem, hogy a bizottság azt mérlegelte és keresztülvihetőnek tartotta, különben nem applikálta volna bele — akkor pedig felesleges generális szorzószámokkal dolgozni, akkor egyszerűen olyan uj adókivetésnek, olyan uj mérlegelésnek van helye, amely mindenesetre sokkal közelebb áll az' igazsághoz, mint az ilyen generális elbírálás. Nem vagyok barátja a generális elintézésnek azért sem, mert az 1920-as és 1921-es