Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.

Ülésnapok - 1922-153

À nemzetgyűlés 153. ülése 1923. évi július hó 11-én, szerdán. 40 felelősségteljesebb, legnagyobb izgalommal járó műtétet, amely ténykedése folyamán, ha nincs meg a kellő tudása, technikai felkészültsége és lelkiismerete, egyszerre két életet vihet sirba minden felelősség nélkül, ellenkezőleg két életet menthet meg családnak és nemzetnek egyaránt. Az ilyen súlyos, lélekölő és felelősségteljes, sokszor minden ellenérték nélkül végzett munkát dotálnunk kell, máskép ne is álmodjunk arról, hogy jól képzett,- ambiciózus orvos fog akadni, főképen a mai nehéz viszonyok között, aki körorvosi állást vállal. Esztergályos János : Egész járások vannak orvosok nélkül ! Pusztul a magyar nép ! BatiCz Gyula: A magyar faj! De nem is mehetnek, mert nem adnak nekik fizetést Î Meskó Zoltán : Pesten van elég orvos, kimehetne egypár ! Alföldy Béla : Tekintettel e kérdés megfelelő és gyors megoldásának nagy fontosságára, a következő határozati javaslatot vagyok bátor a t. Nemzetgyűlés elé terjeszteni (olvassa) : »Utasitsa a Ház a kormányt, hogy 1. hivja fel a törvényhatóságokat, miszerint ezek intézkedjenek mielőbb a községi és körorvosi javadalmazásoknak a mai gazdasági élet követelményeihez mért arányban teljesítendő lényeges emelése, valamint az üresedésben lévő községi és körorvosi állások betöltése iránt. 2. Tegye lehetővé a községi és körorvosoknak a minél alaposabb és sokoldalúbb orvosi továbbképző tanfolyamokon való részvételt, illetve tegye szigorúan kötelezővé, természetesen a résztvevőknek ezen időre szóló megfelelő anyagi támogatása és kártalanítása mellett, ezen tanfolyamok hallga' tását.« (Helyeslés.) Esztergályos iános : Orvosi továbbképzésre egy millió korona van előirányozva és a megfigyelésekre 178 millió. Alföldy Béla : Még néhány szó az orvosképzésről, illetve az orvosgenerációk neveléséről. Az-orvostudomány rohamos fejlődése, ennélfogva minduntalan több és több ágra való tagozódása egyre nyilvánvalóbbá teszi annak kétségtelen, sürgős szükségességét, hogy az orvosképzés egész tanrendjébe gyökeres reformokat vigyünk bele. Ezen reformok rendkivül nagy fontosságú kérdésével más alkalommal óhajtok bővebben foglalkozni, (Halljuk ! Halljuk ! a szélsőbaloldalon.) most csak röviden, már eleve is leszögezem azt, hogy a jelenlegi elavult orvosképzés a praktikus élet követelményeinek alig felel meg, értem ez alatt természetesen azt, hogy nemzeti életünk és jövőnk szempontjából fontos és annyira aktuális faj védelmi törekvéseink céljait ilyen alakban nem szolgálja kellőképen. Bármilyen nehezünkre is esik, nekünk lassan el kell térnünk a német teoretikus iránytól és az angol praktikus orvosképzési szisztémája felé kell orientálódnunk. Ismétlem, ezt a kérdést nem óhajtom most részletesebben kifejteni. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Az orvosgenerációk nevelésének kérdése kapcsán ezúttal inkább csak egy erkölcsi momentumról óhajtanék megemlékezni. Ennek megvilágítása céljából számos példát hozhatnék fel a gyakorló orvos életéből, melyekből kiindulva rövid deduktiv okoskodás után konkluzióképen mindannyiszor rámutathatnék a különböző világnézeteknek egy részről áldásos, más részről annál rombolóbb hatására, illetőleg arra, hogy ez a romboló hatás mily imminens veszélyt jelent egész érző és élő társadalmunkra nézve akkor, ha épen olyanoknak szaturálja a lelkületét és egész gondolkozás világát, akinek ténykedésében — hivatásuknál fogva — az erkölcsi aberrációknak ép legkevésbé volna helye. Én a gyakorló orvos életéből vett példákat nem szándékozom itt boncolgatni, mert esetleg félreérthetnének, és magam ugy tűnhetnék fel, mint aki az orvostársadalom bizonyos rétegét meg akarnám vádolni. Korántsem ! Mert valahányszor én az orvos ténykedésében az általános értelemben vett ideáloknak — ugy mint a kötelességtudásnak, felelősségérzetnek, lelkiismeretességnek — bizonyos defektusával találkozom, ennek okát nem annyira magában az orvosban, mint inkább az orvosgenerációk nevelésében keresem, őszintén megvallva én mindenkor aggodalommal néztem és nézem különösen ma : a világnézeti materializmus egyre növekvő térfoglalását. Ne felejtsük el, hogy a világnézeti, úgynevezett elméleti materializmus legtöbbször maga után vonja a közéleti materialista felfogást, vagyis az erkölcsi materializmust, amely az élet egyedüli célját az anyagi javak kihasználásában látja. És amely pillanatban egy világnézet a közéleti felfogást képes ennyire inficiálni, abban a pillanatban nézetem szerint az teljesen elvesztette erkölcsi alapját. Mert ahova egyszer belevette — helyesebben mondva beleette —• magát a materializmus rákfenéje, köztudomású tény, hogy ott ideálokról többé szó sem lehet, legkevésbé tehát ezek két legmagasztosabbjáról, két legfőbbjéről, úgymint a hit és a hazaszeretet fogalmáról, (Igaz! Ugy van! jobbfelől.) amely utóbbi nélkül viszont soha senki — aki különben arra hivatva volna — a nemzetét alkotó egyes egyedeknek és ezzel fajának sorsát lelkén nem viselheti. (Ugy van! Ugy van!) Csak ezek hiján nézheti közönnyel a sokszot értékes élet pusztulását az, akinek különben módjában állana és hivatásánál fogva lelkiismeretbeli kötelessége volna azon segíteni. (Ugy van !) Nagyrészben erre vezethető vissza a »tiltott műteyéanek« nevezett fajirtás bűne is. így pusztulnak el többek között az úgynevezett gyermekágyi lázban is az idők folyamán az anyák ezrei, ép abban a pillanatban, amikor azok életére a leggondosabb anyai ápolást igénylő uj nemzedékek érdekében a legnagyobb szükség lenne és amikor azokon, bár sokszor igen fáradságos és minden ellenérték nélkül véghezviendő orvosi beavatkozás árán, de úgyszólván minden esetben, lehetne segiteni. Igenis lehetne, de csakis akkor, ha megértetnék mindenütt és mindenki által azt a számtalanszor hangoztatott NAPLÖ XIV. ï