Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.

Ülésnapok - 1922-158

A nemzetgyűlés 158. ülése 1923. évi július hó 19-én, csütörtökön. 317 Látjuk, hogy a mint reggel megkapjuk az újságot, vagy este kézhez vesszük az esti lapokat, ma mindenki ugy kezdi az újság olvasását, hogy elsősorban azt nézi, hogy mit mutat a korona értéke, mert elsősorban az érdekli őt, még akkor is, ha nem játszik a tőzsdén, mert tudni akarja, hogyan kell megfizetnie azokat a szükségleti cikkeket, -azokat az élelmiszereket, amelyekre neki nagy szüksége van és ebből tudja, hogy ne szerezzen-e be többet, mert ha azt látja, hogy esés mutatkozik, akkor tudja, hogy jó lesz bevásárolnia többet, mint amennyire okvetlenül szüksége van,— természetesen ha pénze is van hozzá — mert ha ezt nem teszi, akkor még drágábban kell neki mindent megfizetnie. Mikor a drágaság nagy hirtelen rohant felfelé és az elkeseredettség a nép körében nagyon veszedelmessé kezdett válni, akkor a pénzügyminister urnák jött egy ötlete: felállította a Devizaközpontot, amely annak idején tényleg villámhárító volt. Ennek az uj intézménynek láttára le csillapultak a kedélyek és mindenki azt hitte, hogy a Devizaközpont felállításával most már minden jobban lesz, a korona rendes vásárlóerővel fog birni, mert mindenki azt hitte, hogy most már a visszaélések és mesterséges drágítások meg fognak szűnni. De ez nem tartott soká és nagy csalódás érte az egész közönséget, mert egészen rövid idő múlva azt kellett tapasztalnia, hogy csak egy intézménnyel van több, épugy, mint akkor, amikor a drágasági bizottságot vagy más ilyen testületet kaptunk, amilyenből épen elég van, anélkül, hogy mindezek a testületek a meglevő bajokon segítenének. A Devizaközpont azt eredményezte, hogy nagyobb nehézségek mutatkoztak és ugy a kereskedelemben, mint az iparban nemhogy fellendülést engedett volna, hanem ellenkezőleg megbénította ezeket ; a Devizaközpont fennállása óta még nehezebben lehet pénzhez jutni, mint azelőtt. S ha még az a Devizaközpont az volna, aminek lennie kellene és nem adna visszaélésekre alkalmat ! Györki Imre: Az is a Zugligetben szerzi be az idegen valutát I Rothenstein Mór : Látjuk, hogy a Devizaközpont tulaj donképen már csak címleg létezik, azok a tételek, amelyeket a Devizaközpont kiutal, hogy mennyiért lehet a különböző valutákat beszerezni, nem reálisak, nem felelnek meg az igazságnak, egyáltalában csak pro forma szerepelnek és gátjai annak, hogy a kereskedelem és ipar fejlődhessék. A Devizaközpont szülte meg a kosztpénzt, amelyet normális időkben szintén nem ismertek. Ez is csak egy ilyen háború utáni intézmény, berendezkedés, amely nélkül azelőtt egészen jól meg tudtunk élni. Elismerem, hogy csak egy múló valami, egy epizód s kosztpénzre megint nem lesz szükség, de most épen a legszorultabb helyzetben nagyon sokan, —• nem munkások, hanem vállalkozók, mesterek, munkáltatók — mert nem tudnak másként pénzhez jutni, kosztpénz utján szerzik meg a pénzt. Amikor a munkáltatók a munkásokkal munkabérek kérdésében tárgyalnak, az is egy akadálya annak, hogy a megegyezés létrejöhessen, hogy a pénzszerzés körül ezek a bajok" fennállanak. Mert a munkáltatók azt mondják : az önöknek adott béremelés nemcsak azzal jár, hogy azt kell nekünk megadnunk, amiben megállapodunk, hanem ha már megállapodtunk, akkor még minden szombaton zavarban vagyunk abban a tekintetben, hogy elő tudunk-e teremteni annyi pénzt, amennyire a kifizetéshez szükség van s a legtöbb esetben csak ugy tudjuk ezt elérni, ha magas kamatokat fizetünk a pénzért. Mindennek ellenére mindazok után, amiket mindenki lát és tud, — amikről tehát a pénzügyminister urnák is kell hogy tudomása legyen — ő mégis ragaszkodik ahhoz, hogy takarékosságnak kell lennie, bankjegyeket e nehézségek dacára is csak korlátolt mennyiségben szabad kiadni. Ha azt látjuk, hogy minden kísérletezés hiábavaló abban a tekintetben, hogy a drágaságot letörhessük, — ha azt látjuk, hogy ez nem épen Magyarországnak a baja, hanem európai baj, és hogy előidézte a háború, — hozzá teszem, a forradalmak is, — ha tehát a drágaságot nem lehet letörni, akkor meg kell tenni, azt, hogy a kereseti lehetőségeket, a kereseti viszonyokat kell közelebb hozni a megélhetési lehetőséghez, és igy a dolgozó népnek megadni azt a jogos igényt, amelyet az támaszthat az életre. Ehhez minden embernek, aki a világon van, dolgozni akar és tud, joga van. Ezért mondjuk mi azt, hegy be kell vezetni az indexrendszert, mert ugyanolyan arányban, amilyen arányban minden életszükségleti cikk drágult, ugyanolyan arányban egészen természetesen a fizetéseket, a munkabéreket is emelni kell. Erre a pénzügyminister ur, a kormány — és nemcsak a kormány, hanem a túloldalon ülő képviselő urak is — azt mondják, hogy az indexrendszer — nézzünk csak Ausztriára — az, amely Ausztriát tönkre tette, tehát mi nem fogjuk a mi országunkat is tönkretenni. Engedjék meg, ez tévedés és pedig többféle szempontból. Indexrendszer nélkül is meg kell a munkásoknak — pláne ha azok szervezettek — adni azt, ami nekik a megélhetéshez szükséges. De az ind?xrendszer mellett megszűnnének és megszűnnek — aminthogy Ausztriában meg is szűntek — azok a harcok, amelyeket a munkások kénytelenek akkor felvenni, amikor a munkáltatók békés utón nem akarják teljesíteni azokat a követeléseket, amelyeket ők támasztanak abban a tekintetben, hogy az életnívót eltudják érni. Ha tehát az indexrendszer elháríthatja azokat az izgalmakat, amelyek sztrájkokkal, a mindennapi kenyérért való harcok által előidéztetnek, azt lehet tapasztalni, hogy a műhelyekben, gyárakban ez izgalmak nélkül a munka sokkal intenzivebben folyhat, mint akkor, amikor az izgalom uralja a gyárban és műhelyekben levő munkásokat, akik figyelmüket, ügyességüket és szorgalmukat nem vethetik latba ugy a munkánál, mint tennék azt ellenkező esetben. Amikor azt látjuk, hogy az állam maga a vasút, a posta, a telefon 44*