Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.

Ülésnapok - 1922-158

310 A nemzetgyűlés 158. ülése 1923. évi július 19-én, csütörtökön. államban ülünk, helyeselhető-e, jogos-e, hogy nem keressük meg a módját és lehetőségét annak, hogy amint árucikkek termelésére, amint az ipar részére előre tudunk hitelt adni, adjunk előre hitelt a mezőgazdasági cikkek előállítására is. (ügy van! Ugy van!) A jegybankok az idők folyamán nagyon sokszor törekedtek ennek a problémának a megoldására. Be kell vallanom köteles objektivitással, hogy ez egyáltalában nem sikerült nekik. Ennek egyik legfőbb magyarázata, ha lélektanilag vizsgáljuk a dolgot, az, hogy a jegybankok mindig a tőke, és pedig a mobil tőke érdekszférájában élnek ás onnan nyerik a levegőt a funkcionáláshoz, ennélfogva természetszerűleg még ott is, ahol politikai vagy társadalmi viszonyok következtében odaszorittatnak, hogy megpróbálják a mezőgazdasági hitel kielégitését, nem szívesen vállalkoznak erre, és nem keresik azokat az utakat, amelyek esetleg hatékonyaknak bizonyulnak. A francia banktörvény, a Syndicats agricoles mezőgazdasági szindikátusok, szövetségek utján felvette már a régi törvénybe a mezőgazdasági hitel folyósítását. A belga törvény más megoldásra jutott, mert egyszerűen kimondta, hogy kereskedelmi ügyletnek minősiti a mezőgazdaság körébe vágó ügyleteket is, ennélfogva ezeknek az ügyleteknek, mint kereskedelmi ügyleteknek a váltóit szintén leszámítolja. Kz olasz banktörvény megint más megoldási módot választott. Az olasz banktörvény a hivatalos kamatlábnál 1%-kal olcsóbb kamatot engedélyezett, ami tudvalevőleg a háború előtt még igen nagy dolog volt és megengedte ilyen olcsó kamatláb melletti leszámitalását azoknak a mezőgazdasági váltóknak, amelyek népbankok és vidéki szövetkezetek utján jutottak a jegybankhoz és a direkt ^varrans escompttal a mezőgazdasági termelés közvetett istápolására l°/o ilyen olcsó hitelt nyújtott. A legérdekesebb erre vonatkozólag a legutolsó példa, a német példa. A németek ugyanis kimondották, hogy miután a jegybank utján nyújtandó mezőgazdasági hitelnek egyik legnagyobb akadálya a háromhavi lejárat, hajlandó bizonyos mértékig és összegig ettől a mezőgazdasági vállalatoknál eltekinteni és l°/o prolongációban megegyezni. Hogy ez az ujabb engedmény mennyire vált be a német bankjegypolitika terén, erre megbízható adataim nincsenek. Hogy a mi magyar jegyintézetünknek — ahogy mi most nevezzük — mi erre vonatkozólag az álláspontja, arról képet alkothatunk magunknak, ha ismerjük Popovics Sándornak, a jegyintézet érdemes elnökének erre vonatkozó nyilatkozatát. O legutóbb is kijelentette, hogy a jegybank nem ismer sem faji — ezek az ő szavai — sem vallási, sem nemzeti különbséget, csak három feltételt állit fel: hogy az illető megbizható, hitelképes ember legyen, három hónapra vegye igénybe a hitelt, és a hitelképességet kezesekkel alátámassza. Ha igy állanak a dolgok, ha ilyen kivan lenni a bankjegypolitika, akkor azt kérdezem, hogy mégis miért ilyen szűkmarkú jegyintézefcünk a mezőgazdasági hitel igényeivel szemben. Erre igen különös válaszokat hallunk. Mértékadó emberek, köztük Popovics bankkormányzó ur azt mondja, — és ebben bizonyos fokig teljesen igaza van — hogy a mezőgazdasági hitel nem egyenesen mezőgazdasági hiteiigény formájában jelentkezik a jegybanknál, hanem a vidéki pénzintézetek tizei és százai hiteligényeinek formájában, mely vidéki pénzintézeteknek nyujott hitelek állítólag 80— 90%-a a mezőgazdasági szükségletek kielégítésére szolgálnak. Egy másik ur, a Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatója pedig azt mondja, hogy ne panaszkodjanak a mezőgazdasági hitelt keresők a jegybankra, mert a cukorgyáraknak, a malomiparnak, az olajgyáraknak nyújtott hitelek 80 vagy 90%ban mégis csak a mezőgazdasági termelés céljaira szolgálnak. Ezt azonban én teljes mértékben aláírni nem tudom, mert abban a pillanatban, amikor az a cukor, az az őrlemény, vagy az az olajmag bekerül a gyárba, a mezőgazdasági terménynek nyújtott feldolgozási hitel már nem a mezőgazdaság számára nyújtott hitel, hanem olyan par excellence ipartermelési hitel, mely szintén egyik példája annak, hogy mielőtt a még nem teljesen feldolgozott áru iparcikké válik, máris hitelt nyújtanak neki arra, hogy árucikk lehessen belőle. Azt hiszem, hogy annak megoldásáról most korai volna még beszélni, hogy milyen konkrét formákba öltöztessük a mezőgazdasági hitelt nyújtó szervek hálózatát. Én ezen a téren, be kell vallanom, annak a libeiális felfogásnak vagyok a hive, hogy a gazdasági életnek egy tényezőjét sem szabad kiszorítani az egészséges versenyből, még kevésbé lehet Magyarországon, ahol olyan kevés hitelt nyújtó erőtényező van. Még talán Dánia, Németország, vagy Franciaország megengedhetnék maguknak ezt a luxust, de nekünk egyszerűen megbénítani olyan tényezőket, mely tényezők a múltban is erőteljes támogatói voltak a hiteléletnek s azt kifejlesztették, nem volna helyes. Hozzá kell azonban tennem, hogy elsősorban igenis azokat az altruista vállalatokat kellene istápolni és az egész eljárásnak az élére állítani, amelyek kellő vezetés, hozzáértés és mérséklet — és ezt nem ajánlhatom eléggé figyelmükbe — kellő mérséklet mellett elsősorban vannak hivatva a mezőgazdasági hitel kielégitésére. Felvetem azt a kérdést, hogy egészségesen kiválasztott vidéki pénzintézeteinket és vidéki szövetkezeteinket nem kellene-e országos, vagy legalább is országrészenkinti hálózatokban és szervezetekben, esetleg a Pénzintézeti Központ szervezetének megváltoztatásával, annak felügyelete és ellenőrzése alá helyezni. Ez olyan kérdés, mely bővebb megvitatást és megfontolást igényel, Egy bizonyos.- hogy annak a poli-