Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.

Ülésnapok - 1922-152

A nemzetgyűlés 152. ülése 1923, évi július hó 10-én, kedden. 377 Elsősorban revíziót igényel az a marxi megállapítás, amely az osztályérdekek egymás ellen való küzdelmét az osztályharc jelszavában és elméletében szögezvén le, tulajdonképen kiinduló pontja az osztályok egymás ellen való harcának és gyűlölködésének. Propper Sándor : Odaátról javában gyakorolják ! Petrovits György: Az osztályharc dogmaként való hirdetése feltétlenül helytelen. Magának az elméletnek alapjával nem kívánok vitába szállani, mert el kell ismernem, hogy egyéni vagy osztályszempontból tényleg sok tekintetben összeütköznek az emberek, vagy embercsoportok érdekei, aminthogy tényleg nem épen azonosak a munkások érdekei a munkáltatók érdekeivel és egészen jogos, ha a munkások a munkaadókkal szemben gazdasági érdekeik védelmére szervezetten lépnek fel, mert viszont a munkáltatók is bizonyos mértékig szervezetten állanak szemben a munkássággal. Ez a gazdasági szervezkedés mindaddig jogos és indokolt, amíg kenyérkérdésről és nem hatalmi kérdésről van szó, Az osztályérdekek bizonyos ellentéte azonban nem jelent feltétlenül osztályharcot és véleményem szerint már ez a meghatározás, illetve kifejezés magában is éles s a valódi értelmén túlmenő motiválása az osztályhelyzet felismerésének, mert a szocialisták, Marx magyarázói, az osztályharcból mint adott helyzetből kiindulva egész gazdasági, politikai és társadalmi tevékenységük tengelyévé tették és így mintegy programmszerüen tényleg nemcsak értelmi, de érzelmi szempontból is megteremtik az osztályharcot. Pedig a szocialistáknak is el kell ismerniök, hogy vannak egyetemes emberi érdekek, amelyek minden válaszfalat kell hogy az osztályok között ledöntsenek. Ilyen egyetemes érdek, hogy elősegítsük a haza boldogulását, vagy hogy nekik tetszetősebben fejezzem ki magam, mondjuk, hogy az ország közegészségügyét, a népnevelés, a közművelődés ügyét előbbre vigyük és általában, hogy az emberi haladás ügyét szolgáljuk. Ezen törekvésekben pártok és osztályok bizonyosan egyek vagyunk, ha külön utón járunk is. Alapos revíziót igényel a nemzetköziség kérdése is. »A szocialista tan nemzetközi része rettenetes tévedésnek bizonyult« — kiált fel emlékirataiban a németek volt császárja, II. Vilmos, és ha a szociáldemokrata párt ezt nem tekinti irányadónak, akkor bátor vagyok idézni Jászi Oszkár forradalmi könyvéből. A következőket irja (olvassa) : »Egy nagy tragikum ölt meg minket. Veszedelmünk épen az az internacionalizmus volt, amelyre egész politikánkat alapítottuk, mert e téren is nagyon naiv emberek voltunk és csak későn jöttünk rá, hogy az a nemzetköziség, amely a mi számunkra a munka, a pacifizmus és a komoly szellemi értékek nemzetközisége, a valóságban nincs sehol, legfeljebb magános dolgozószobákban és a munkáskongresszusokon éh (Ugy van! jobbfelöl) ellenben csak egy nemzetköziség van, amely a mai külpolitikában komoly reális erő, és ez a régi világ nemzetközisége, az arisztokraták, a hadvezérek és a bankárok nemzetközisége. Valóban helyesen mondotta nekem már az emigráció alatt Oolonell Wedgewood, hogy ez az igazi internacionálé, ez a IV. internacionálé, amely minden másnál erősebb és hatalmasabb.« Nem ejt-e gondolkozóba, hogy a világháború alatt a német és a francia szociáldemokrata párt nemzeti alapra helyezkedett és viszont, hogy a borzalmas békeszerződéseken még enyhíteni sem bírtak a nemzetek szociáldemokrata pártjainak nemzetközi összeköttetései, amelyek ma sem jönnek sem a megalázott Németországnak, sem nekünk a segítségünkre ? A világháború és a békeszerződések teremtette európai konstelláció közepette, az uj államoknak erős nacionalista, imperialista törekvéseit látva, bizonyára elismerik a legtulzóbb és legorthodoxabb marxisták is, hogy a nemzeti eszmény nem frázis, hanem élő, létező és nekünk szent valóság; ezt nem szabad félredobnunk egy elképzelt, talán elérhető, talán elérhetetlen fantomért. • Nem szabad a hazaszeretet szent érzetét kiirtani a szivekből, mint ahogy a vallás vigaszától sem szabad elzárni senkit sem. Már pedig nálunk Kun Béláék ezt az őrületet akarták elkövetni. Az emberi lélek legnagyobb kincseit taposták sárba; nemzeti életünket tagadták meg anélkül, hogy helyébe tudták volna adni a szabad világpolgárságot és a hit lelki vigaszát rabolták el és helyébe csak szocialista termelés néven becézett általános munkátlanság rideg materiális nyomorúságát adományozták. A proletárdiktatúra alatt a pozitív értékekben elkövetett összes rombolás, a »minden a népé« jelszóval glorifikált lopás és rablás csak jelentéktelen könnyelműség volt ahhoz a tékozláshoz képest, amelyet az emberek lelki kincseiben követtek el. A nemzeti érzés természetes veleszületett hatalmas érzése az emberi léleknek, amely létezése felett vitát nem is tür, és amely nemesen felfogva nem is áll ellentétben az okos nemzetköziséggel. Marxnak a nemzetgazdaságtanra gyakorolt jelentőségét és tudományos nagyságát kétségbevonnni nem lehet. Feltétlenül nagy ember és nagy tudós volt, telve krisztusi emberszeretettel, aki gazdasági értelemben talán tényleg megváltója volt a társadalom munkásosztályának. Azonban amilyen világos és érthető Marx a tőke természetrajzának megírásában és a munka értékének meghatározásával kifejlett tudományos munkásságában; amilyen értékesek ebben a tekintetben tudományosan alig cáfolható megállapításai, ép annyira homályos a cél elérésére vezető útnak a kijelölésében. Azért volt, hogy már Marx életében is megoszlott a szocialisták tábora és még inkább megoszlott később, úgyhogy ,már a háború