Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.

Ülésnapok - 1922-149

310 A nemzetgyűlés 149. ülése 1923. évi július hó 4-én, szerdán. számítani. Ennek folytán előállott az a helyzet, hogy sok kántor azért a tevékenységért, amelyet a tanítói pályán kifejtett, nem, vagy alig részesült külön javadalmazásban, minthogy összjövedelme a kántori javadalmazásból volt összeállítva. Már most előrebocsátom azt az álláspontomat, hogy legcélszerűbb volna a kántori javadalmat a többi jövedelemtől elválasztani, mert a legteljesebb mértékben el kell ítélnem azt a törvény Emiltett paragrafusában kifejezésre jutott felfogást, hogy a kántori javadalom a tanítói javadalomba beszámíttassák. Ha az a tanító tanít és elvégzi kötelességét, kapja meg a tanítói fizetését ; ha ezenfelül még kántorságot is vállal és kántori teendőket is végez, akkor ne a tanítói fizetés és jövedelem illesse meg őt, hanem a kántori tevékenységéért külön kántori jövedelemben is részesüljön. Renczes János: így van ez! Külön díjazást kap kántori tevékenységéért ! Csik József: A törvénynek ezt a rendelkezését a gyakorlati életben sok tekintetben ugy valósították meg, hogy a kántori javadalmakat nagyon kicsire értékelték, s igy azt az alapfizetést, amelyet az 1907. évi törvény kontemplált, a kántori és tanítói jövedelmek összege rendszerint nem haladta meg, ugy, hogy a kántorok legnagyobb része ennek a törvénynek ellenére is államsegélyben részesült. Ez a helyzet maradt fenn 1922-ig, amikor az indemnitási törvényben a kultuszminister ur felhatalmazást kapott arra, hogy a tanítói javadalmakat újból értékeljék s ezeket a jövedelmeknél ismét számításba vegyék. Ez az 1922. évi XVIII. te. A minister ur e törvény alapján rendeletet bocsátott ki, az úgynevezett 122.000/1920. számú rendeletet, amelynek értelmében (olvassa): »a kántori teendőket is végző hitfelekezeti elemi iskolai tanítóknál, akiknél az 1907. évi XXVII. te. 11. §-a és az 1913. évi XVI. te. 25. §-a értelmében a kántori járandóság a tanitói javadalom alkalmával részben vagy egészben eddigelé beszámíttatott, a kántori járandóság minden egyes tétele a 4. §-ban meghatározott értékelés mellett az eddigi arányban továbbra is beszámittatik.« A 4. § pedig igy rendelkezik (olvassa) •' »A tanitói javadalom részeképen szabályszerűen biztosított természetbeni járandóságok (földhaszonélvezet, termények és az ezekhez fűződő szolgálmányok) pénzértéke az 1922. évi XVII. te. 8. §-a értelmében a törvényhozás további intézkedéséig évről-évre állapítandó meg a megelőző állami költségvetési év átlagárai alapján. E célból a minister minden költségvetési év elején szakközegek meghallgatása után megállapítja s rendeletben közzéteszi a szokásos természetbeni járandóságok közül a búzára, rozsra, árpára, zabra, kukoricára, kétszeresre, szénára és szalmára nézve a megelőző állami költségvetési év országos átlagárát; a földhaszonélvezetnek és egyéb természetbeni járandóságoknak, valamint a szolgálmányoknak értékelésénél pedig a helyi hatóságok által ugyanazon időszakra megállapított helyi átlagárakat lehetőleg figyelembe veszi.« Mélyen t. Nemzetgyűlés! Ennek a rendelkezésnek nagyon méltánytalan következményei lettek a kántorok anyagi exisztenciáját illetőleg. Nevezetesen megtörtént az értékelés, és, minthogy a tanítóságnak a jelen helyzetben túlkevós fizetése van, a kántori jövedelmek rendszerint meghaladták a tanitói jövedelmeket, minek következtében az államsegélyeket és egyéb segélyeket a kántoroktól megvonták. Sőt, aki már januárban, februárban és márciusban megkapta ezeket a segélyeket, azoktól ezt, mint túlfizetést egyszerűen visszakövetelik; vissza követelik 1923 májusában azokat a jövedelme" ket, amelyeket saját hibájukon kivül vettek fel." Nagyon méltánytalan ez a rendelkezés a kántorokra nézve. Méltánytalan főleg abból a szempontból, hogy az értékelés nem történik egyformán. Némelyik tehetősebb kántornak az összes állami segélyeket folyósítják, mig sok szegény kántortól minden segélyt megvontak. Ha a kultuszkormányzat ilyen rendelkezést kreál, akkor gondoskodjék arról, hogy ez a rendelkezés a teljes igazságosság figyelembevételével nyerjen gyakorlati alkalmazást az életben. Helytelen ez az intézkedés azért is, mert azonosítja magát az 1907 : XXVII. te. ama felfogásával, hogy a kántori jövedelmet minden körülmények között be kell számítani a tanitói jövedelembe. Ha kántor véletlenül nem felekezeti kántor, — felekezeti kántorok alatt értem az összes keresztény felekezetek kántorait, mert ez a rendelkezés azokra is vonatkozik — hanem állami tanitó — mint ahogy ismerek falut, ahol állami tanitó vállalta a kántori működést — akkor az megkapja teljes tanitói illetményeit, ezenfelül kántori illetményeit is, sőt még a kedvezményes ellátásban is részesül. Kérdem, vájjon nem méltánytalan eljárás-e az, hogy azért, mert valaki többet dolgozik, mint egy tanitó, azért külön javadalmazásban ne részesüljön. Ismétlem azt a felfogásomat, hogy ha a tanitó kántor is, akkor kántori illetményeit mint kántori külön díjazást utalják ki neki. (Helyeslés.) És ha már az 1907. évi XXVII. te. 11. §-a alapján ezt egyelőre nem akarják, legalább azt tegyék meg, hogy a kántortanító legalább több jövedelemben részesüljön, mint amennyiben mint tanitó részesülhet. Ez a rendelkezés a törvény szellemével sem egyezik meg. Nem egyezik meg az 1907. évi XXVII., de az 1922. évi VI. és 1922. évi XVII. te. szellemével sem. Az említett törvények rendelkezései nem akartak mást intencionálni, mint azt a jogviszonyt, amely a kántori és tanitói jövedelmek között volt, továbbra is a mai megváltozott gazdasági viszonyoknak megfelelően fentartani. Nem akarták tehát azt, hogy a kán-