Nemzetgyűlési napló, 1922. XII. kötet • 1923. május 23. - 1923. június 19.
Ülésnapok - 1922-137
A nemzetgyűlés 137. ülése 1923. évi június hó Í3-án, szerdán. 219 szegény rendelő úgysem tud megküzdeni, a Devizaközpontnál úgysem tudja annak árát biztosítani. A külföldi eladó nagyon jól ismeri a Devizaközpont működését és természetesen csak akkor akar adni árut, ha a magyar rendelő azt előre kifizeti. Ebből senkinek haszna nincsen, de ami kár van belőle, azt mind a fogyasztóközönség kénytelen megfizetni. De egy nagy kára, nagy politikai kára azért van ennek a rendszertelenségnek és a Devizaközpont ilyetén működésének. Merem állítani, hogy az a balsiker, vagy félsiker, vagy talán sikertelenség, amely a ministerelnök külföldi útját a kölcsön szerzésében kisérte, nagyrészben a Devizaközpont működésére hárítható, mert a külföld épen a magyar Devizaközpont működéséből tanulta meggyülölni a magyar rendszert, (Ugy van ! a szélsobalóldalon) épen a Devizaközpont működése volt az oka annak, hogy a külföldi ipar és kereskedelem teljesen elzárkózik a magyar piac elől. A Devizaközpont működése miatt az egész világon szinte állandó propaganda folyik Magyarország ellen. A külföldi kereskedelmi kamarák összejönnek, külföldi kereskedelmi szervezetek és bankok körleveleket küldözgetnek a feleiknek, amelyekben óva intik, figyelmeztetik őket, hogy valahogyan magyar kereskedőkkel, ha előzetesen ki nem fizetik az árut, szóba ne álljanak, mert ha az árut elküldték, üthetik annak a nyomát. De ilyen nagyfokú külföldi bizalmatlansággal szemben mi napról-napra óriási léptekkel haladunk a tulajdonképeni gazdasági csőd felé. Dénes István: Ott vagyunk már! Drozdy Győző: Külföldi bizalom nélkül egyetlenegy ország sem állhat fenn, tehát a külföld bizalmát nekünk mindenekelőtt vissza kell szereznünk, A külföld bizalmát pedig csakis a kereskedelem utján szerezhetjük vissza, csak a kereskedelem kapcsolhatja bele országunkat az egész világba. A magyar kereskedelem legfőbb hivatása ezekben a nehéz időkben, hogy visszaszerezze országunk számára azokat az értékes szimpátiákat, amelyeket rossz és gonosz lelkű politikusaink eljátszottak. (Ugy van! a szélsobalóldalon) A Devizaközpont titokzatosságba burkolózik, titokzatos leple alá nagyon kevés ember tekinthet, ugy hogy nekünk politikusoknak sincs módunkban meggyőződni arról, hogy ez a Devizaközpont a rendeletnek megfelelően működik-e, hogy nem történnek-e ott szabálytalanságok és bizonyos érdekeknek nagyobb kielégítése, mint amely arányban áll az egész piac érdekeivel. Hiszen sokféle sugdolózást hallunk, sokféle vád kering arról, hogy bizonyos kurzus-vállalatokat bőségesen töm a Devizaközpont valutával, míg a legitim kereskedelmet teljesen elzárja az elől. Őszintén megvallom azonban, hogy olyan nagy titokzatosság van ott, hogy biztosat senki sem mer állitani. Nem tudja, nem sejti senki, hogy például azt a két millió svájci frankot, amelyet hetenként kiutalnak, ki kapja. Mert ha a kereskedők között érdeklődünk ez iránt, meg lehet állapítani, hogy azok bizony nagyon keveset kapnak ebből a heti két millió frankból, alig pár ezer frankot tudunk náluk felfedezni. Hova lesz tehát ez a pénz, ez a bevallott két millió frank ? A nyilvánosság ellenőrzése nélkül egy ilyen nagy intézmény nem működhetik. Lehetetlennek tartjuk azt, hogy a magyar nemzet filléreit és vagyonát, amely abban a devizában is megnyilvánul, egyes cégek, egyes kiváltságos alakulatok, egyes dédelgetett kedvencei a kormányzatnak vágják csak zsebre; lehetetlennek tartjuk azt, hogy a külföld ellenőrzése alól kivonják az országnak egyik legfontosabb intézményét, abban a tekintetben, hogy tulajdonképen ki is kapja azt a devizát. A Devizaközpont devizái ma olcsóbbak, mint ahogy azokat a világpiacon bárki beszerezheti. Nyilvánvaló tehát ebből, hogy aki olcsóbban kap devizát, az jól jár, s aki kap, az az adózók filléreiből kapja. Ki kapja ezt a szubvenciót, ki kapja ezt a nemzeti ajándékot? Mert igazán nemzeti ajándéknak lehet tekinteni minden devizakiutalást. Hogy ki kapja ezt a nemzeti ajándékot, azt senki sem tudja, azt teljesen titok fedi. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) Biztosan kell ott valami — hogy ugy mondjam — suskusnak lennie, ahol ilyen nagy a titkolódzás, ahol ilyen nagyon dugdossák az adatokat, ahol a nyilvánosság elől elzárnak mindenféle tájékoztatást. Mert hogy a kereskedők alig kapnak abból a devizából valamit, az biznyos. Még februárban, sőt decemberben megérkezett áruik számláját sem tudták a mai napig kifizetni. Ha adnak is nekik devizát, ez kérelmüknek, kívánságuknak csak nagyon kicsi hányada. Számtalan kereskedőt kergetett már a bukás szélére a Devizaközpont intézménye, mert külföldi váltóit sem tudja némely kereskedő kifizetni, úgyhogy a váltóikat megóvatolják és pert indítanak ellenük a külföldön. A Devizaközpontnak azonban ez nem elég argumentum arra, hogy azt a kereskedőt a tönkremeneteltől megvédje. De nemcsak a Devizaközpontnak, hanem a jegyintézetnek a gazdálkodására is kíváncsiak vagyunk. Ott sem elégszünk meg azzal, hogy a jegyintézet hétről-hétre egy kimutatást tesz közzé arról, hogy mennyi uj bankjegyet bocsátott forgalomba és mennyit adott bizonyos pénzintézeteknek kölcsön. Az a bank, amely jó valutában kap kölcsönt a jegyintézettől és azt rossz valutában fizeti vissza, tulajdonképen szintén nemzeti ajándékot kap. Kinek a kára azonban ez a veszteség ? Ismét csak az adózók kára. 83*
