Nemzetgyűlési napló, 1922. XI. kötet • 1923. március 20. - 1923. április 28.

Ülésnapok - 1922-119

238 A nemzetgyűlés 119. ülése 1923. évi április hó 13-án, pénteken. madik évtizedében is csak ott tartunk, hogy a magyar nép sorsán csupán látszatintézkedésekkel és talmi kirakattörvényekkel akarjon vagy mer­jen egy kormány segíteni. Én arról a siralmas társadalmi bohózatról, amelyet nálunk általában földreformnak szeretnek nevezni, ez alkalommal nem beszélek. Erdélyi Aladár: Nem is érdekel. Várnai Dániel: Nem beszélek most erről részletesen, mert azt hiszem, hogy lesz erre alkalmunk akkor, amikor a most készülő, álli­tólag szenzációs földreform-foltot, a földreform­novellát be fogják terjeszteni. Lesz idő akkor elmondani, hogy ez a reform, amely csak annyi­ban reform, hogy magát a törvényt kell állan­dóan novellákkal és rendeletekkel reformálni, mindenre jó lehet, csak az igazságtalan birtok­elosztási viszonyok megszüntetésére nem lehet alkalmas. (Zaj jobbfelöl.) Szomjas Gusztáv : Nem is tudja, hogy miről van szó, de azért beszél. Röntgen szemei vannak ! Erdélyi Aladár: El kell mondania, mert leirta. Várnai Dániel : Nem lehet okoskodni foltok­kal ugy, hogy a mellénynek csak az egyik gombját gombolják ki, mert rosszul gombolták be az egész mellényt. Ki kell gombolni újra és uj törvényt kell hozni. Erdélyi Aladár: Második Deák Ferenc! Várnai Dániel: Második Saphirnak erre a közbeszólására igazán nem érdemes válaszolni. Uj törvényt kell hozni, mert foltozásokkal nem lehet segíteni. Rá kell azonban mutatnom azokra a forrásokra, azokra az évszázados nagy igazságtalanságokra, amelyek a birtoktalan föld­mivelő népesség szomorú társadalmi és gazdasági helyzetét az idők folyamán mármár tűrhetet­lenné tették. Hiszen hogy megértsük a dolgokat, rá kell mutatnunk az úgynevezett fényes nem­zeti múlt óriási árnyékára, a földmivelő nép gazdasági és társadalmi nyomorára, mert enélkül nem tudjuk kellőképen értékelni azt a köröm­feketényi, alig látható szociális olajcseppecskét, amellyel a földmivelésügyi minister ur egy egész háborgó tengert szeretne lecsillapítani, azt hiszem, teljesen sikertelenül. A magyar nép mostoha, sötét sorsát senki sem tagadhatja, akinek eléggé nyitva van a szeme és tud olvasni a történelem lapjain. Kez­dődik ez pontosan megállapithatólag attól az időtől, amikor Árpád fejedelem honfoglaló népe kiélte a törzsi szervezet kereteit, kettévált és az idő a szociális és gazdasági ellentétek mély szakadékát ásta meg közöttük. Kezdődik attól az időtől, amikor az egységes magyar nép bir­tokos és birtoktalan osztályokra szakadt. A keresz­tény civilizáció nemcsak az államépitő erőt hozta ide, hanem a magyar nép óriási több­ségének szolgáságát is. Sajnos, az egyházi keresz­ténységnek ez a nagy ellenmondása még ma is fennáll. Amig ezt ki nem küszöbölik, addig az állami élet nyugodt harmóniája el nem érhető. A jobbágyság helyzete jogilag egyforma volt egész Európában, ámde a magyar jobbágy­ság sorsa keservesebb volt más európai orszá­gok jobbágyságnál. Ezt egy kiváló magyar publicista, a minap itt Grünsteinnek nevezett Grünwald Béla állapította meg egyik történelmi tanulmányában, még pedig olyaténképen, hogy azóta nem akadt senki — mert nem is akad­hatott senki — aki ezt a szomorú megállapítást megcáfolta volna. Csontos Imre : Csak a zsidókat kellene kitenni a bérletekből! Erdélyi Aladár : Pedig igen könnyű volna, csak avval a különbséggel, hogy a francia jobbágy­nak 134 szolgáltatása volt, a magyarnak pedig 13. Csak össze kell hasonlítani. Elnök: Erdélyi képviselő urat kérem, mél­tóztassék a közbeszólásoktól tartózkodni. Várnai Dániel : A magyar jobbágyság sorsa keservesebb volt, mint más jobbágyságé. Ter­mészetes, hogy ez a nagy elnyomás a szabadulás nagy akaratát is bele ültette a magyar job­bágyság lelkébe. A magyar parasztságnak voltak kétségbeesett kísérletei és végrehajtott nagy erőfeszítései, hogy szabaduljon rettenetes sorsá­tól. De mindannyiszor elbukott és a paraszt­forradalmak véres bonyodalmaiból csak a paraszt­ság egyre megrázóbb és elviselhetetlenebb szol­gasága született meg. De megszületett belőlük mindannyiszor az ország nagy tragédiája is, mert a hatalmasok égő bosszúállása sem azelőtt, sem most nem ismerte az előrelátó, bölcs józanságot. Hogy csak egy példát említsek, II. Ulászló 1514. évi dekrétumának különösen 14. cikkelye olyan törvényalkotás, amely végzetes volt az országra nézve és amelynek borzasztó eredményeit évszá­zadokig nyögte egész Magyarország. Ennek a cikkelynek 3. §-ában kimondatott, hogy: »Mindazonáltal hogy ennek az ő árulá­suknak— t. i. a parasztság »árulásának« •—-• az emléke és időleges büntetése maradékaikra is. átszálljon ós átmenjen és hogy minden emberkor: megtudja, hogy mekkora bűntény az urak ellen feltámadni, ennek utána az ebben az országban bárhol lakó összes parasztok elveszitvén a hüt­lenségi vétségük miatt szabadságukat, amely szerint egyik helyről a másikra költözhetnek, az ő földesuraiknak feltétlen és crökös szolgasága alá legyenek vetve.« Az a szellem, amely ebben a borzalmas bosszuállásban megnyilatkozik, mint valami matematikai haladvány, nyílegyenes bizton­sággal vezetett a mohácsi tragédiához. Sajnos, Mohács nem tudta megölni ezt a szellemet; ez a szellem élt sokáig és mint valami atavisz­tikus, bomlasztó erő él még ma is az ország kormányzásában. És itt érkeztem el ahhoz, hogy teljes joggal kijelenthetem, hogy a jelen idők nyomora is annyi tanulságot és keserű figyelmeztetést nyújt, hogy ilyen példákért és ilyen tanulságokért nem kell visszamenni a magyar nép múltjába. Egypár hivatalos szám

Next

/
Thumbnails
Contents