Nemzetgyűlési napló, 1922. XI. kötet • 1923. március 20. - 1923. április 28.

Ülésnapok - 1922-118

A nemzetgyűlés 118. ülése 1923. évi április hó 12-én, csütörtökön. 227 II. fizetési osztályba kellett volna besorozni és most besorozták a IY-be. Az alpolgármesterek, tanácsnokok, kerületi elöljárók besoroztattak az V. fizetési osztályba, holott fizetésük arányában a IV. fizetési osztályba kellett volna besoroztatniok. A legkirívóbb és legfurcsább lapszus azonban az, hogy az árvaszéki elnököt, aki egy önálló hatóság vezetője, aki koordinált viszonyban van a polgármester mellett és aki egy rangban van az alpolgármesterekkel, be kellett volna osztani a III. fizetési osztályba, mert hiszen a városnál a II. fizetési osztályba tartozik és besorozták a VI. fizetési osztályba. Ugyanide sorozták be a tiszti főorvost, a főügyészt és a számvevőségi főtanácsost is, s csodálatosan annyi segélyt kap, mint az állami segédhivatali főigazgató. Azt hiszem, hogy ez legalább is helytelen és kérem a kormányt, hogy mivel ezen ma még lehet segíteni, méltóztassék a legrövidebb időn belül ezt újra tárgyalás alá venni. A fővárosnál egy utcaseprő keres havonta 30.000 koronát és kap ruhát és cipőt... Szabó István (sokorőpátkai) : És sztrájkolnak! Homonnay Tivadar: ... a VII. rangosztálybéli árvaszéki jegyző pedig keres 21.730 koronát és ebben benne van a lakbérpótléka is. Nem kell említenem, hogy milyen nagy a felháborodás emiatt, épen a mai nap folyamán milyen nagy felháborodással töltötte el a székesfővárosi tisztviselőket a kormánynak ez a Madandó rendelete. Megnyugvással vettem a ministerelnök urnák azt a kijelentését is, amikor azt mondotta, hogy a kormánynak két alapvető kiindulási pontja van a tiszt viselőkérdés rendezésére : az egyik az, hogy a tisztviselők fizetésén feltétlenül segíteni kell, a másik pedig az, hogy ha a fizetésjavitás a költségvetésben fedezetet nem talál, vagy olyan megtakarításokat kell eszközölni, hogy ennek fedezetet találjunk, vagy pedig ujabb adót kell kivetnünk. Az első kijelentés, ami engem megnyugvással tölt el. A ministerelnök ur azt mondotta, hogy a tisztviselők fizetésén lényegesen javítani akar. Kérdezem, hogy ez megtörtént-e? Ugyebár nem? En sem a ministerelnök urnák, sem a pénzügy minister urnák, sem a kormánynak a szavaiban nem kételkedem. Én elhiszem, hogy akar a tisztviselőkön segíteni, de, minthogy nem segített, valahol keresnem kell ennek az okát és nem tudom máshol találni, mint abban, hogy az illetékes ressort-miniszterek nem voltak helyesen informálva. Én pedig azt tartom, hogy annak a ministeri tanácsadónak, annak a ministeri tanácsosnak nem csak tanácsot kell adnia, hanem helyes tanácsot kell adnia. Másrészt pedig azt tartom, hogy annak a resszortministernek, lett légyen az a ministerelnök, nemcsak ministeri tanácsadókat, nemcsak ministeri tanácsosokat kell tartania, hanem olyan tanácsosokat, akik helyesen adnak tanácsot és akik tényleg a helyzethez képest ugy, ahogy állnak a dolgok, helyesen informálják azt a resszortministert. Olyan adatok felsorakoztatása mellett, mint aminőket bátor voltam felhozni, hogy t. i. a rendkívüli segélyek kiutalásánál a tisztviselők egyik része kevesebb fizetést kapott, mint amenynyit azelőtt élvezett, bennem az a meggyőződés ver gyökeret, hogy a kormányt nem informálták helyesen. Amikor a tisztviselőkérdést per longum et latum a baloldali és jobboldali sajtó olyan gyakran szellőzteti és amikor egyes érdekképviseletek megnyilatkozásait halljuk, szomorúan kell tapasztalnunk, hogy magát a kérdést senki előre nem vitte. Sem a sajtó, — megállapítom ezt itt a nemzetgyűlés előtt — sem pedig az érdekképviseletek. Nagy disputába kezdtek az érdekképviseletek s a bal- és jobboldali sajtó, hogy Magyarországon van 200.000 tisztviselő. Ezt, mondhatni, talán egyformán állapították meg, a dolog lényegéről azonban elterelődött a figyelem. Amikor a tisztviselői kérdést tárgyaljuk s amikor különösen a kormány a tisztviselői kérdést tárgyalja, — ugy tudom, hogy holnap ez a kérdés a ministertanács elé fog kerülni — akkor a kormánynak nemcsak az állami I—

IX. rangosztálybeli tisztviselőket kell a tisztviselők, a közszolgálati alkalmazottak kategóriájába belefoglalni, hanem igenis, bele kell foglalnia az államiakon kívül az összes közszolgálati alkalmazottakat, üzemi tisztviselőket, segédtiszteket, szolgákat és be kell vonnia az összes nyugdíjasokat, akikről majd később fogok beszélni. Elképzelhetetlennek tartom, — hogy csak egy kategóriát, a legnagyobb állami üzemet, az államvasutakat vegyem — hogy amikor a kormány a tisztviselői kérdést meg akarja oldani, akkor csak az 1922/23. évi költségvetési előirányzatba felvett 4800 államvasuti tisztviselő helyzetén kíván segíteni. Jól tudom, hogy ez nem így van. De épen azért a kormányzatnak meg kell valahol találnia a módját annak, hogy a tisztviselői kérdésen segítsen, meg kell találnia azt az utat, hogy a tisztviselők ugy dotáltassanak, hogy gond nélkül tudjanak dolgozni és családjukat fentartani. Itt, ha talán nem is kellemes húrokat fogok pengetni, a nyugdíjasokra kívánok rámutatni. Előzőleg azonban meg kell említenem azt, hogy ebben a kérdésben csak egyetlen fix pont áll rendelkezésünkre, s ez a fix pont az, hogy csonka Magyarországon 8,023.000 lakos van, és sajnos, e 8,023.000 lakos közül 780.000-nek kedvezményes élelmiszerjegyet adtak ki. A pénzügyminister urnák itt igazat kell adnom abban, hogy ez teljes lehetetlenség. (Ugy van! jobbfelől.) De a kormánynak no ugy méltóztassék takarékoskodni, hogy azoktól a tisztviselőktől, akik rá vannak szorulva, veszi el az élelmezési jegyet, hanem vegye el azoktól, akik — amint erre később rámutatok — nincsenek ráutalva. A nyugdíjasok ma a tényleges alkalmazót-