Nemzetgyűlési napló, 1922. X. kötet • 1922. február 20. - 1922. március 14.
Ülésnapok - 1922-108
A nemzetgyűlés 108. ülése 1923. évi március hó 7-én, szerdán. 293 mazottak, tisztviselők megélhetéséről, státusának megállapításáról, arról a hivatali szervezetről, amelynek feladata az erdőket igazgatni. Ellenben elfelejtett gondoskodni ugy annak, mint a most tárgyalás alatt álló törvényjavaslatnak megvitatásánál arról, hogy mi történjék azzal a tengersok munkásemberrel, akik ezeket a fásítási munkálatokat végezni fogják, akik az er dősitést megvalósítják. Ezért én felhívom a minister ur figyelmét arra, hogy amikor ezt a kérdést megvalósítani óhajtja, ne sajnálja a fáradságot és látogasson el Debrecen városába, s ott ne csak azt tegye meg, amit a múlt alkalommal megtett, hogy korteskörutat tartott, kiment a Hortobágyra és ott gyönyörködött a délibábban, hanem keresse fel a halápi tanyákat is, ahol erdőtelepítési munkálatok ma is folynak, s vigye magával a minister ur erre az útjára a népjóléti minister urat is. Ezeken a halápi tanyákon megdöbbentő képet fognak látni, olyan képet, aminőt sehol másutt ebben az országban nem láthatnak, még a^ legelhanyagoltabb nemzetiségi vidékeken sem. Én magam sem láttam még hasonló dolgokat, mint aminőket ezeknek a tanyáknak megtekintésekor nekem mutattak. A helyzet ugyanis az, hogy ezeken a tanyákon kb. 1500 — 2000 munkáscsalád, még pedig fajmagyar munkáscsalád lakik földalatti kunyhókban, olyan elhanyagolt állapotban, amelyhez foghatót még képzeletünkben sem rajzolhatunk magunk elé. (Felkiáltások a széísöbaloldalon : Botrány !) Földalatti kunyhókban, a legprimitívebben összetákolt kis alkotmányokban együtt lakik az egész família a malaccal, ha ilyenük van, a tehénnel, ha van, a lóval, s az apró marhákkal. Sándor Pál: Ez a magyar fajvédelmi politika! Drozdy Győző: Nem hiába turáni nép! Györki Imre : Eltekintve attól, hogy a népjóléti és földmivelésügyi minister ur megtűri ezt a szociális és egészségügyi szempontból annyira káros helyzetet, a legnagyobb mértékben el keil ítélni azt a hihetetlen bánásmódot is, amelyet Debrecen városa tanusit ezekkel a szerencsétlenekkel szemben. Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister: Most majd állami kezelésbe kerülnek, s meg fognak változni a viszonyok ! (Élénk helyeslés a szélsobalóldálon.) Tudok ezekről a dolgokról. Györki Imre: Azt látjuk, hogy ezek a szerencsétlen emberek, akikben megvan a magyarságban élő az az. ösztön, hogy mindenáron földhöz akarnak jutni, a leghihetetlenebb munkafeltételek mellett is vállalnak földmiv es munkát csak azért, hogy a városból kikerüljenek ősi természetükhöz visszatérhessenek és földet túrhassanak. Ott hagyják a várost, kimennek erdőtelepitési munkálatokra, ahol ilyen körülmények között vállalnak munkát. Mert maga a város nem gondoskodik arról, hogy ezeknek az embereknek becsületes munkáslakásokat építsenek, olyanokat, amelyekben egészséges munkafeltételek és megfelelő körülmények mellett élhessék le életüket. Es ha a minister ur nem sajnálja a fáradságot és megvizsgálja ezt a kérdést, akkor legyen szabad felhívnom figyelmét arra a szabályrendeletre is, amelyben Debrecen városa ezeknek a szerencsétleneknek munkafeltételeit precizirozza. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) Ha ugyanis ezt a szabályrendeletet megnézzük, azt látjuk, hogy ezeket az embereket rcákényszeriti a város arra, hogy a földből kiásott és továbbtelepitésre már hasznavehetetlen tuskókat kitermeljék és a város által meghatározott raktárba szállítsák, meghagyva egy bizonyos százalékot szabad rendelkezésükre Azonfelül kényszeríti a szabályrendelet ezeket a szerencsétleneket arra is, hogy ott a telepítési helyen az első vagy második évben termő füvet lekaszálják — ami lehetséges, mert a cserjék akkor még egészen aprók — és ugyancsak beszállítsák a város által megjelölt helyre. Mivel pedig ezek az emberek nem rendelkeznek igavonó állattal, úgyhogy saját jószágukkal tudnák ezeket a termeivényeket a városba beszállitani, tehát bevinni a városnak meghatározott részébe, hanem a leghihetetlenebb uzsorát kénytelenek elszenvedni csak azért, hogy eleget tegyenek a szabályrendeletben vállalt kötelezettségeiknek, akkor még inkább látjuk azt az elrettentő és elszomorító képet és munkafeltételeket, amelyek mellett ezek az úgynevezett debreceni vákáncsosok élnek. De más vonatkozásban is szánalmas ezeknek a szerencsétleneknek a helyzete. Szánalmas azért, mert bizonyos robotaranka-rendszer még ma is divik ezen a helyen. Sehol másutt az országban nem találjuk meg ezt, ezen a vidéken azonban még ma is megtaláljuk Debrecen városa ma is szabályrendeletben állapítja meg, hogy ezek az úgynevezett vákáncsosok az év egy bizonyos részében hány munkanapon át kénytelenek a városnak szolgálatokat teljesíteni, olcsó munkát szolgáltatni. Ha szociális szempontból nézzük a kérdést, ugyanilyen elrettentő képet találunk. Azt látjuk, hogy ezeket az embereket nemhogy megnyernők a fejlődött kultúrának, nemhogy be tudnók vonni a mai társadalmi és gazdasági életbe, hanem azoknál is, aSdk bizonyos fejlettebb gazdasági és kulturális felfogással kerültek ki ezekre a vákáncsostelepekre, a teljes visszafejlődést találjuk meg. Ha végignézünk ezeken a szerencsétlen embereken, akár külsejüket, akár ruházatukat tekintve, valóságos vademberek képét mutatják. Külsejük teljesen elhanyagolt, ruházatuk teljesen lerongyolt, amit a nyomorúsággal lehet megindokolni, külsejük elhanyagoltságát pedig részben azzal, hogy ezek a telepek egymástól félóra-órajárásnyira vannak, ezek az emberek leélik a maguk nyomorúságos 4y*
