Nemzetgyűlési napló, 1922. X. kötet • 1922. február 20. - 1922. március 14.

Ülésnapok - 1922-103

120 A nemzetgyűlés 103. ülése 1923. évi február hó 27-én, kedden. közöttük különösen és elsősorban a Magyar Vasművek és Gépgyárak Egyesülete a tegnapi és a mai nap folyamán végrehajtott. Szükségesnek tartom, hogy elmondjam erről a kérdésről az előzményeket, elmondjam mindazokat az okokat, amelyek idáig vitték ezt a kérdést; de szükségesnek tartom, hogy rámutassak arra a munkáltatói diktatúrára is, amely immár negyedik esztendeje nyomorítja az ipari munkásságot. (Ugy van ! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) Ennek a kérdésnek a megismeréséhez szükség van arra, hogy összehasonlítást tegyek a munkások és munkáltatók között a háború előtt fennállott és jelenleg fennálló viszony között. Olyan helyről akarok egy idézetet bemutatni az igen t. Nemzetgyűlésnek, amely hely épen a mai időkben csinálja ezt a hatalmas, borzalmas közgazdasági katasztrófát. A Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületének évkönyve van a kezeim között 1914. évről s ebben az évkönyvben a munkásügyi szervezet működéséről többek között a következőket írják a munkáltató urak (olvassa) : »Örvendetes jelenség gyanánt említhetjük fel, hogy több munkásmozgalmat sikerült a kölcsönös megértés, jóakaratú tárgyalás és egyezkedés alapján ily módon már eleve elhárítani, ami ugy a munkásokra, mint a munkáltatókra nézve előnyös, mert hiszen a sztrájk mindenikükre káros. Sajnos, a leggyakoribb eset mégis mindig az, hogy a munkások valamilyen követelést felállítván, sztrájkba lépnek, még mielőtt annak tárgyalásába lehetett volna bocsátkozni. El kell ismernünk, hogy a vas- és fémmunkások szakszervezete . . . (Zaj a jobboldalon.) Elnök : Csendet kérek, képviselő urak ! Kabók Lajos : ... is több esetben törekedett annak az egyedül helyes álláspontnak az érvényesítésére, hogy a munkásoknak könnyelműen sztrájkba lépniők nem szabad és néhány izben meg is kísérelte, hogy a munkásokat a szakszervezeti támogatás megvonásával kényszerítse munkahelyeik elfoglalására és a vitás kérdések felett tárgyalásoknak a rendes munkafolyam alatt való megindítására.« Ez a rövid kis szemelvény is azt bizonyítja, hogy 1913-ban és 1914-ben a háborút megelőzőleg olyan viszony alakult ki a munkáltató és a munkástestület között, amely lehetővé tette, hogy a békétlenkedések, a vitás ügyek valahogyan simán és békésen elintéztessenek. Ha azután tovább vizsgáljuk, hogy mi történt a háború alatt, különösen ha azt vizsgáljuk, hogy mi történt a háború végeztével, a forradalom idejét megelőzőleg, sőt annak ideje alatt, ugy azt látjuk, hogy a munkáltatók belátták, hogy egyenetlenség közepette a termelést gazdaságosan vinni nem lehet s épen azért kollektiv szerződések megalkotásával iparkodtak az üzemekben mindenütt a békés termelést fenfcajgfcani. B[a most a jelenlegi időket hasonlítjuk össze azzal az idővel, egészen más jelenségeket találunk, olyan jelenségeket, amelyek felháborítók és amikor ezeket a felháborító jelenségeket találjuk, azt kell mondanunk, hogy a munkáltatók elhatalmasodásához, diktatórikus álláspontjához maga a kormányzat készítette elő mindenkor a talajt. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azokkal a munkásokkal bánnak ma igy a legkritikusabb időkben, akik nemcsak a legmesszebbmenő módon tettek eleget a munkáskötelességnek, hanem a forradalom ideje alatt még tovább menve, saját testük, saját életük veszélyeztetésével védték meg a romboló elemektől a munkáltatói vagyont, az üzemeket és nem törődtek azzal, ha bármi veszély is hárult ebből reájuk. 1918-ból van számtalan olyan munkáltatói nyilatkozat, amelyben hálásan köszönik a munkaadók a munkásoknak ama fegyelmezett öntudatos magatartást, melyet tanúsítottak, mert ezzel az öntudatos magatartással lehetővé tették azt, hogy az üzemek épségben maradhattak, hogy a romboló elemek romboló munkájukat az üzemekben nem hajthatták végre. És az a hála, amely 1918-ban szóban és írásban megnyilvánult, nem egészen négy esztendő múlva olyan módon nyilvánul meg, hogy a legkritikusabb időben a leghallatlanabb módon támadják meg a munkás megélhetését és lökik a nyomoruságba azért, hogy a munkáltatói önkényt, a munkáltatói gonosz terveket könnyen végre lehessen hajtani. A közelmúlt hetekben is kénytelen voltam felszólalni egy nagy munkáskrizis ügyében, a munkanélküliség ügyében, sajnos azonban ez a felszólalásom süket fülekre talált; arra mind a mai napig sem választ nem kaptam, sem intézkedés nem történt benne. Nem azért említem ezt meg, mintha itt most keseregni akarnék, pusztán csak azért, mert az interpellációmban elmondott dolgok nagyban összefüggnek azokkal az eseményekkel, melyek most lezajlanak. Beszéltem akkor arról a hallatlan nyomorról, amelyet a munkanélküliség idéz elő; beszéltem arról, hogy körülbelül 150—180.000 lélek szenved ebben az országban, mert nem történik róluk gondoskodás, mert nem adatik számukra mód és lehetőség, hogy becsületes munkával tarthassák fenn önmaguk és családjuk életét. Es akkor, amikor itt a nemzetgyűlésben ilyen állapotokról szó esik, a helyett, hogy intézkedés történnék ezen állapotok megjavítására, a helyett, hogy azok, akiknek segiteni kötelességük lenne, segítenének, semmi nem történik, sőt épen ezeket a súlyos, kritikus időket használják fel a munkáltatók gonosz szándékaik megvalósithatására. Felszólalásom keretében rá akarok mutatni az előzményekre, rá akarok mutatni arra is, hogy milyen szándék fűti és vezérli a munkáltató urakat. Mielőtt azonban erre rátérnék, méltóztassanak megengedni, hogy még egy kissé visszavezessem az igen t. Nemzetgyűlést olyan