Nemzetgyűlési napló, 1922. IX. kötet • 1923. január 23. - 1926. február 09.

Ülésnapok - 1922-89

84 A nemzetgyűlés 89. ülése 1923. dékünkön is az a kisgazda, aki sóba életében még kaszát sem fogott kezébe, ma maga megy kaszálni és megspórolja a napszámost. így azután nagy a munkáskinálat, a birtokososztály pedig visszaélve ezzel a helyzettel, leszorítja a napszámokat. Ez nem általános, hanem vidéki tünet. A mi vidékünkön pl. a háború alatt fennállott egy hadseregfelszerelési gyár, amely vagy 12.000 munkást foglalkoztatott. Ez a gyár ma nem dolgozik. Az emberek ott maradtak, olcsón kínálkoznak munkára, és innen származnak azután az alacsony napszámbérek. E téren rendkívül sokat remélek a földművelésügyi minister urnák a legutóbbi napokban kiadott rendeletétől; de még többet a bérmegállapitó bíróságoktól. Peidl Gyula: Hol van ilyen? Neuberger Ferenc : Tudtommal egy törvény készül erről ; legközelebb a nemzetgyűlés elé kerül. Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister: Nem készül, hanem kész. Vanczák János: Bérmegállapítás munkások nélkül! Jó lehet! Neuberger Ferenc: Akkor majd nem fordulhat elő az, amit nem rég hallottam a győri mezőgazdasági kamara ülésén, hogy egy birtokos a munkásait ősszel kényszeritette, hogy szedjék ki a cukorrépát azon árért, amelyben a tavasszal megállapodtak. A minister ur legutóbbi rendelete intézkedik az időszaki munkásokról is, illetve az idegen vidékről hozott munkásokról. Ez is nagy baja a gazdasági munkásságnak, hogy idegen munkásokat hoznak, hogy a helyi munkabéreket h szorítsák. Tiszteletet a kivételnek, de ez a célzat megvan, azt Ígérik a munkásoknak, hogy a jövő esztendőre nem hoznak idegeneket, ha munkában állva ennyi és ennyi bérért dolgoznak. A földmivelésügyi minister ur rendelete óhajtásként fejezi ki, hogy a nagybirtokos ne hozzon idegen helyről munkást, mig helybeli van. Én sokkal jobbnak tartanám, ha kategorice, imperativ, ki lenne mondva, hogy mig helybeli munkás van, főleg mig a helybeli emberek aratáshoz nem jutottak, addig idegen munkásokat ne lehessen aratáshoz leszerződtetni. Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister: Nagyon nehéz! Neuberger Ferenc : Nehéz, de szociális szempontból nagy szükség van erre, mert a bérek leszállításának és lenyomásának az egyik eszköze és módja. A mezőgazdasági cselédség helyzete — az u. n. mezőgazdasági cselédség alatt a konvenciósokat értem — ma nagyjából tűrhető, mert ma is azokat a természetbeni járandóságokat kapják, amelyeket békeidőben, sőt sok helyen ezeket fel is emelték. De csak sok helyen, nem mindenhol, mert némely vidéken ezt is redukálták, ha nem is a konvenciókat, de a konvenciósok számát. Például az u. n. ostorosnak, vagy kisbéresnek, aki békeidőben fólkonvenciót kapott, ma kezdik a konvencióját megévi január hó 24-én, szerdán. váltani és napszámot kezdenek neki adni, ilyenképen redukálva a természetbeni járandóságot kapóknak számát, ami természetesen a birtok előnyére és munkásság kárára van. Mint mondom, a cselédség helyzete nagyjában tűrhető, nagy bajuk azonban, hogy az idők folyamán nem emelkedett készpénzjárandóságuk. Pl. Mosonmegyében közös megállapitás alapján a békebeli 200—260 korona cselédbér 800 koronára emeltetett fel. Ez megfelelt az akkori viszonyoknak. Az 1919 október elején fennállott 800 koronát tavaly nagynehezen felemelték 2400 koronára, és ez még ma is csak annyi. Már pedig mire kell a cselédnek ez a készpénz? Ez volna az u. n. sópénz és füszerpénz, de ebből kellene még valami kis ruhát is szereznie. Már pedig 2400 koronából jóformán a sót sem lehet beszerezni. De ez még hagyján, hiszen a cselédnek meg van a konvenciója; egy sokkal nagyobb baj és veszély a cselédek nyugdíjügye. Jelenleg nincs semmiféle törvényes intézkedés a cselédek nyugdíjára vonatkozólag. Előfordul — konkrét példák alapján beszélek — hogy a cseléd, aki 50 évig dolgozott egy helyben, miután nyugdíját felemelték 100, majd újra 100%-kal, jelenleg 400 korona nyugdíjat kap. Ne tessék azt gondolni, hogy napi 400 koronát, de azt sem, hogy havi 400 koronát, hanem évi 4.00 koronát. Ez az összjáranclósága a legutóbbi időkig, pedig ötven évig dolgozott egy helyben. Az özvegyek járandósága a legutóbbi időkig, még a múlt év elején is évi 12 korona volt. Ezt ujabban felemelték negyedévi 62 koronára. Az ilyen nyugdíjas cseléd arra a sorsra jut, hogy nyakába akaszthatja a koldustarisznyát és mehet koldulni, 30—40—50 évi szorgalmas, egyhelyben való munka után. Én tudom, hogy egyike a legnehezebb feladatoknak a cselédség nyugdíjkérdésének rendezése, de erre szüksége van, és remélem, hogy a földmivelésügyi minister ur ezt a kérdést a közel / jövőben törvényhozási utón rendezni is fogja. Én kirivó példákat hoztam fel, de ismerek ellenkező eseteket is, ismerek olyan nagybirtokost, aki a nyugdíjas cselédnek a fél konvenciót adja, és ismerek olyant is, aki az egész konvenciót adja. Tisztelet, becsület az ilyen kivételnek, de ma semmi sem kötelezi a birtokost arra, hogy ezt meg is tegye. A zsugoribb nem teszi meg, de akiben van sziv, van lélek, az megteszi. Ha ezt a kérdést nem rendezik, az a legnagyobb veszedelmek egyikét rejti magában, mert a mezőgazdasági munkásság is éppen ebből kifolyólag lesz hajlamossá a szélsőségek iránt, illetve odafordul, ahol ígérnek neki valamit, akár meg tudják neki adni, akár nem. Ezzel beszédemnek a mezőgazdasági kérdéssel foglalkozó részét be is fejeztem. Legyen szabad most egész röviden egy másik kérdésre áttérnem. A megelőző indemnitási vita alkalmával a