Nemzetgyűlési napló, 1922. IX. kötet • 1923. január 23. - 1926. február 09.

Ülésnapok - 1922-92

A nemzetgyűlés 92. ülése 1923, szes népeinek a vágya a béke után és az irtózat a vértől és a rombolástól. A békére vágyódó népek szive ezen óhajtásának az első kifejezője Wilson, az amerikai Egyesült Államok elnöke volt, aki megragadta az iniciativát és kimondotta, hogy ebben a háborúban nem szabad hogy győző és leGyőzőtt népek legyenek, mert ennek a háborúnak a megértés alapján kell befejeződni és egy olyan békével, amely egyszersmindenkorra kizárja a további háborúskodásnak a lehetőségét is. Már 1916 december végén a kongresszushoz intézett üzenetében a következőket mondja (olvassa) : »A háborúnak nem lehet az a célja, hogy az egyik nép legyőzze a másikat ós nem lehet az a hivatása, hogy egyik ország a másik ország rovására területileg vagy gazdaságilag gyarapodjék, nem lehet eredménye, hogy az erősebb legyűrje a gyengébbet, a nagyobbik magába olvassza a kisebbet, hanem ellenkezőleg azt kell legfőbb célul kitűzni, hogy a háború minél gyorsabb befejezésével olyan békét teremtsünk, amely kizárja a további háborút és olyan intézményeket létesítsünk, amelyek ennek a legfőbb célnak a biztosítását magukban hordják.« Ebben a beszédében már konkludál arra, hogy jön egy tervezettel, amely hivatva van a háború viselésének a lehetőségét is megszüntetni. Tudjuk azt is nagyon jól, hogy az ententehatalmak ismételten kijelentették, hogy ők a háborút a német imperializmus és militarizmus letörésére, a kis és nagy nemzetek szabadságának és fejlődésének a lehetőségéért viselik. Sajnos, amikor 1918 november elején az entente-hatalmak egy olyan győzelemhez jutottak, amelyet sohasem hittek és reméltek, egyszerre elejtették azokat az elveket, amelyeket a háborúban vallottak és teljesen a vae victis álláspontjára helyezkedve egy olyan békét diktáltak a világnak, amilyen még egy ilyen békéről a világtörténelem sem tud. Az elvek máról holnapra jelszavakká törpültek és sajnos Wilson is, aki a megegyezéses béke hirdetője volt, akkor, amikor arról volt szó, hogy álláspontját a győzőkkel szemben megvédelmezze, gyengének bizonyít és egymásután adta fel legnagyobb,legerősebb pozícióit, igy többek között a népek önrendelkezési jogát is, és igy „megszületett a versailesi, párisi és trianoni béke, amely békékben önrendelkezési jogról már sehol szó nincs. Ezen békék első részében huszonhat szakaszban foglalták össze a Wilsoni népszövetségi intézmény alapelveit, amelyet minden leGyőzőtt népre aztán úgyszólván reádiktáltak. A népszövetség eszméje mint ilyen, feltétlenül jó és helyes, de ezt ki kell épitenünk, ki kell épitenünk odáig, hogy a népszövetség tényleg szabad nemzeteknek szabad egyesülése legyen. De mi ma a népszövetség? Semmi más, mint a győzőhatalmaknak az érdekképviselete, amely kevésbé van hivatva a világbékét biztositaai, mint inkább arra, hogy a békediktátuNAPLÓ IX. évi január hó 30-án, kedden. 207 mokat minél könnyebben és minél biztosabban végre tudják hajtani a nagyhatalmak. Vitatkozhatunk ezek után arról, hogy ilyen körülmények között érdemes volt-e a kormánynak lépéseket tenni aziránt, hogy a népek szövetségének tagjává felvetésünk, annál is inkább, mert tudjuk, hogy ez a szövetség nem képviseli a kis ós leGyőzőtt nemzetek érdekét,-de emellett súlyos terheket ró az országra, mert hiszen évenként ez idő szerint négy ponttal, négy egységgel lévén megterhelve tagsági díj címén, körülbelül 108—110,000 arany frankot kell fizetni. T. Nemzetgyűlés! Magyarországot megcsonkították, Magyarországot körülveszik ma az u. n. utódállamok, melyeknek egyetlenegy céljuk van : Magyarországot lehetőleg tönkretenni, esetleg titkos céljuk, hogy Magyarországot eltüntessék a föld szinéről. Mindenesetre azonban pozitiv céljuk, hogy itt ne legyen rend, ne legyen konszolidáció, mert hiszen nagyon jói tudják, hogyha Magyarországon a viszonyok konszolidálódnak, akkor nem tudják a nemzetiségek leikéiből kiölni a vágyat, hogy újból egyesüljenek az ország központjával, Budapesttel; nem tudják kiölni ezt a vágyat azoknak a polgároknak a lelkéből, akik valamikor magyar állampolgárok voltak, legyenek azok akár magyar nemzetiségek, akár idegen anyanyelvű nemzetiségek. Peidl Gyula : Miért nem csinálnak ennek megfelelő belpolitikát: Mó

ser Ernő : A cél tehát Magyarország gyengitése, és nekünk ennekfolytán kötelességünk minden eszközzel ellensúlyoznunk ezen törekvéseket, nehogy szomszédaink céljukat elérjék. A népszövetség mint ilyen, ma a világnak szószéke, ahonnan mi magyarok mint egyenrangú tárgyaló felek a sérelmeinket, panaszainkat előadhatjuk, képviselhetjük a megszállott területeken lévő volt magyar állampolgároknak érdekeit és védhetjük jogait is. Ha tehát semmi másra nem jó, hogy mi a népszövetség tagjai vagyunk, mint ez, akkor is nagyon helyes és szükséges volt a kormány részéről, hogy a népszövetség tagjai sorába beléptünk. Azt kívánják ma tőlünk, hogy mondjunk le mindarról, ami nekünk kedves. Azt kívánják, hogy öljük ki a vágyat szivünkből a Felvidék, Erdély, Bánát és a nyugati részek után. Kívánja ezt az a francia nemzet, amely Strassburg szobrát megkoszorúzta, azok a franciák, akik a reváns eszméjének, Elzász-Lotharingia visszaszerzése eszméjének éltek évtizedeken keresztül ós ezt az eszmét táplálták. Lehet, hogy látszólag kénytelenek vagyunk engedni az erőszaknak és gyengeségünk tudatában nem leszünk képesek ezeket az eszméket hatásosan kifejezésre juttatni, de hiszem, hogy a világ semmiféle nemzetének szuronyai és egyéb hatalmi eszköze nem képes a szivünkből, lelkünkből kioltani azt a vágyat, hogy ragaszkodjunk Magyarország területi integritásához. 30