Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.

Ülésnapok - 1922-86

M nemzetgyűlés 06. illése 1923. évi január hó 18-án, csütörtökön. 405 Szandtner ministeri tanácsos úrhoz, azzal, hogy a, lehetőséghez képest helyezzen el valamely intézetben. Szandtner ministeri tanácsos ur azonban kijelentette, hogy ő nem bir intézkedni. Egyebem nincs, mint a rajtam való ványadt katonazubbony és nadrág. A cipőm rongyos. Alsónemüin nincs. Sokszor napokig nem eszem. Koldulni nem merek, mert a rendőr elfoghat. Sályi születésű és illetőségű, református vallású, nőtlen ember vagyok. Az utókezelő intézetben a cipészmesterséget akartam megtanulni, de lábaim egyre növekvő sorvadása miatt ezt a mesterséget sem vagyok képes folytatni.« (Zaj.) Konstatálom, hogy akkor, amikor ez a rokkant az intézetben betört egy ablakot, nagyon helytelenül járt el. Én is elitélek minden indulatoskodást, különösen akkor, lia az egészséges embertől ered. De egy rokkanttal szemben, aki testi fogyatkozása következtében lelkileg is megbillenhetett, az orvosnak másképen kellett volna eljárni. De ha már megtörtént a baj, ha már kidobták ezt a szerencsétlent abból az intézetből, legalább akadt volna ebben az országban valaki, aki gondoskodjék róla. Mégis csak képtelenség, hogy egy ember, aki gerinclövést kapott, az utcán pusztuljon el, kivert kutya módjára. A másik eset ehhez a következő. Márton József volt lakatossegéd a következőket mondta jegyzőkönyvbe (olvassa) : »Márton József vagyok. Most Budapesten a Madách-utca 20. szám I. emelet 51 alatt lakom. 1884-ben Sajószentpéteren születtem. Nős vagyok, van egy gyermekem is, aki 11 éves és iskolába jár. A háborúban a császári és királyi 34. gyalogezredben mint tartalékos szakaszvezető szolgáltam. 1917 december hó 21-ikén az Isonzónál megsebesültem és jobb alkaromat elvesztettem. Azóta természetesen nem folytathatom mesterségemet. Vitéz magatartásomért a nagy ezüst vitézségi éremmel tüntettek ki. Mint rokkant katona a nyugdíjszámfejtőségtől havonta 152 korona rokkantjárulékot kapok. Ebben az összegben benfogialtatik a sebesülési pótdíjam és havi 15 korona vitézségi érempótdíjam is. Mivel munkaképtelen vagyok, képeslevelezőlapokat árulok. Azonban a közönség ezt sem veszi meg tőlem, hanem anélkül, hogy a vételre kinált levelezőlapot átvenné tőlem, könyöradományokat juttat nekem, így összeszedek naponta 60—80 koronát. Ha bármennyire szégyenlem is magamat, kénytelen vagyok elfogadni a könyöraclományt, mert különben feleségem, ] 1 éves gyermekem és magam az éhenhalásnak volnánk kitéve. Albérlő vagyok és hetenkint 200 korona lakbért fizetek. Egyetlen ruhám egészen rongyos már, úgyhogy nemcsak a hideg ellen nem véd, hanem annak is ki vagyok téve, hogy maholnap a rendőr mint rongyos koldust elfog és bekísér. A rajtam levő ruhában már-már alig merek az utcán mutatkozni.« Azt hiszem, hogy ehhez a két jegyzőkönyvhöz nem igen kell sok kommentár, Az bizonyos. hogyha egy rokkant katona, aki 152 korona járadékot kap havonként, s ezzel szemben fizet hetenként 200 korona lakbért, s akiről más gondoskodás nincs, annak van kitéve, hogy amikor a közönség, az emberek jószivü része megszánja és juttat neki pár koronát, akkor beviszi a rendőr koldulásért és csavargásért ; ez mindent megmagyaráz, megmagyarázza azt a hihetetlen mostoha bánásmódot, mellyel mi a rokkantakkal szemben viseltetünk. A hadirokkantak és hadi árvák ügyeinek intézésére a Hadigondozó Hivatal volna hivatva. Igaz, erre a célra ez a Hadigondozó Hivatal sok milliót gyűjtött össze, s ugyanúgy, mint a liadi vakok részére annak idején, mindenütt gyűjtés folyt az egész országban. Nem volt olyan egyesület, nem volt olyan társas összejövetel, a legutolsó kis kurtakocsmai gombozó-egylet is abban találta legszebb hivatását, legnagyobb örömét, hogy a hadirokkantak, hadiözvegyek részére gyűjtsön. Sok-sok milliót hoztak igy össze. Én elhiszem azt, hogy a pénzérték leromlásával ez a sok-sok millió ma igen kis összeget reprezentál, de ezek az összegek megvoltak; azonban még nem láttam számadást arról, hogy ezek az összegek hogyan és mint vannak felhaszaálva, és nem láttam intézkedést arranézve sem, hogy ezeket az összegeket kivették-e, összeszedték-e tényleg, s az Országos Hadigondozó Hivatal, vagy az illetékes ministerium kezébe jutottak-e ezek az összegek. Tudom azt, hogy sok-sok egyesület foglalkozott vele, de azt sohasem hallottam és nem tudom, — erről soha számadás vagy híradás nem jelent meg —, hogy ezek az összegek tényleg befolytak-e s ha befolytak, hogyan osztották ki, történt-e segélyezés? Azt már igazán nem lehet valami nagy segélyezésnek mondani, amit itt látunk. Az első időben én, aki gyakorlatilag is foglalkoztam a rokkantkérdés megoldásával, azt láttam, hogyha valaki kikerült a rokkantintézetből, hogyha valaki tudott magának választani egy életpályát, amihez egy kis forgótőke kellett, akkor az első időben ezek kaptak is kis összeget, amellyel abban az időben tényleg lehetett valamit kezdeni. De az utolsó időben ilyen összeget sem láttunk, sőt szomorúan tapasztaljuk, hogy abból a nagy akcióból, amelyet legalább hangjában nagynak lehet nevezni, hogy a hadirokkantaknak juttatják a trafikot, italmérési engedélyt, mozikat és egyebeket, nagyon kevés valósult meg. De ha előfordult, hogy egy rokkant kapott trafik engedélyt, akkor ott állt a papirossal a kezében, nem tudott vele mit csinálni, mert forgótőkéje nem volt, és nem volt ebben az országban egy fórum, amelyik legalább azt elintézhette volna. hogy az a szerencsétlen rokkant az ő trafikengedélyével a kezében kapjon egy becsületes, minimális kamatú kölcsönt forgótőkére, ellenben, ha szerencséje és összeköttetése volt, akkor esetleg össze tudott kerülni egy uzsorással, akkor nem csinált egyebet egész hónapon át az a rok« 54*