Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.
Ülésnapok - 1922-84
272 A nemzetgyűlés 84. ülése 1923. évi január hő 16~ém, heâém. Szomjas Gufsztáv : Megfogják maguk egymást találni ! Rainprecht Antal : Szerencsés vagyok figyelmeztetni igen t. szociáldemokrata képviselőtársaimat, az egész pártot, hogy az én véleményem szerint az általuk is alapnak, ka mindjárt csak átmeneti alapnak is tekintett polgári világnézetben fog legbiztosabb bitem, véleményem szerint, mint gyűjtőmedencében, felolvadni a szociáldemokrata tantétel is. Az orosz kudarc feltétlenül revízióra kényszeríti a szociáldemokráciát előbb-utóbb, és a kivezető ut adva van az európai liberalizmusban. Ami erő, tartalom, szépség ebben az eszmekörben van, azt az európai liberalizmus már magáévá tette a kommunizmus szarvashibái nélkül. Az olasz Kitti, a francia Caillaux, az angol Asquith, Eobert Cecil, Mac Donald mint polgári politikusok, másrészről Moutet, La Fontaine és Vandervelde szocialista politikusok között ma már nem leket a különbségeket megvonni. A nemzetközi konferenciákról tudjuk, — láthattuk, figyelemmel kisérhettük — hogy ők az előkészítői annak az előbb-utóbb elmaradhatatlanul győzedelmeskedő iránynak, amely gazdasági és matematikai törvényszerűség alapján — mert különben a győző államok is tönkre mennek — az egységes pénzrendszer alapján a nacionalizmust tiszteletbentartó, de egész Európát átfogó mentalitásban, az európai egyesülés valamely formájában fog kibontakozni. Minden erőtényezőnek, t. Nemzetgyűlés, ezt a célt kell szolgálnia. Ebben igenis részt követelhet s joggal követelhet magának részt a konzervatív politika is, de csak ugy... Rassay Károly : Ha nem reakciós Î Rainprecht Antal : ... ha a liberalizmus által kidolgozott kész anyaggal operál és nem nyúl vissza a történelem által már lezárt, az élet által megcáfolt muzeális eszmekörhöz. (Zaj jóbbfelől.) Épen ezért nagyon fájlalom azt, hogy az egyébként személyében, tudásában, műveltségében igazán nagyrabecsült és ezt nem ironikus hangon megállapító kultusminister urnák szájából nemrég, azt hiszem, a múlt hónapban, decemberben, az Akadémia egyik díszülésen, a Petőfi-kultusz szolgálatában mondott elnöki megnyitójában, a következőket olvashattam. (Halljuk / Halljuk / balfelől.) Drozdy GyŐZŐ: Hivatkozás Voltairera, Rainprecht Antal (olvassa) : »Ma Voltaire művei elavultán porosodnak a könyvtárak polcain, az egyház örökzöld fája pedig termi tovább gyümölcseit.« Nem teszünk jó szolgálatot, t. Nemzetgyűlés, Petőfi szellemének, ha Voltaire szellemét kicsinyítjük. Voltaire szelleme ellensége a mai francia, de a mindenkori imperializmusnak. Voltaire szelleme ellensége a túltengő, más nemzeteket leigázni akaró vad nacionalizmusnak és hajlandó megküzdeni a momentán divatos és uralkodó hangulatáradattal szemben is. Voltaire liberalizmusa a kutató és előretörő ész liberalizmusa. A történelmileg megkívánt evolúció ez, a szó legteljesebb értelmében. Ma, t. Nemzetgyűlés, másodszor helyezné Voltaire-t a francia közhangulat mészgödörbe. Nagyon kár nekünk ebben a kegyeletsértő aktusban Puymorin fináncdiktátor urnák segédkezni. Merész állítás volt ez különösen ma, a világháború romhalmazán, amelynek előidézésében a felelősség természetesen nem érheti az egyházat, de amelynek meggátlásában nem fejtette M az egyház azt a tevékenységet, amelyet a béke és a szeretet Istenének fölcfi intézményesitőitől, a mély s komoly vallásosság méltán és joggal elvár. Megijedek még a gondolatától is annak, hogy megmaradt kicsiny hazánk, tanyánk elhagyott rögét a felekezet, a hitélet jogin akarjuk megművelni, ahelyett, hogy rejteket keresnénk az isteni fogalom elől bűnünkért, amelyet elkövettünk, mikor cégérnek használtuk szent nevét az öldökléskor, roham és pergőtüz előtt, hogy átokká sülyesszük a vérben hörgő állatember bucsugondolatában. őszintén tisztelem azoknak a pápáknak komoly békeakaratát, akiknek körleveleit épen én voltam szerencsés első beszédemben szórói-szóra felolvasni. De csak egyetlenegy mártírról tudnánk, akit szent könyvének, az evangéliumnak szigorú betartása miatt ért volna végzete. Testünk dacosan állt a fronton, miközben a pap, katholikus, református egyaránt, igékkel vájt friss és uj árkot egyegy ujabb vérpataknak, testünk dacosan, de lelkünk nem mert felkiáltani : Isten nevét vérrel ne vegyítsd. Fájdalmas lenne elgondolnom, hogy most az isteni gondolat elaprózásával megdöntsük még azt a csekély hitet is, amit a vérgőz birodalmából az emberiségnek nagynehezen kimentenie még sikerült. A voltairei ész ezt számonkéri. Könyvei porosodhatnak, de előretörő szelleme él a mindenkori emberi agyban. Néhány hete újból adóztam a potsdami helyőrségi templomban Nagy Frigyes dicsőségteljes emlékének. Amikor kegyeletemet a márványkoporsó előtt leróttam, az engem kisérő ciceronéval és sekrestyéssel — a cicerone nyugalmazott gárdaőrmester volt —beszélgetésbe bocsátkoztam. Megmutatták nekem a helyet, ahol a német császár családjával ült, megmutatta, hol volt elhelyezve a testőrség, megmutatták az ott összegyűjtött zászlókat stb. Tudtam, hogy fájó sebeket hasogatok, de akaratlanul is megkérdeztem ettől a gárdista altiszttől, hogy nem fájlalják-e nagyon a német gloire bukását. A válasz az volt : nagyon is fájlaljuk, de érdé* kes tudnia, hogy mi, a legénység, a közemberek, mialatt a császár ájtatos imájába volt elmerülve, tudtuk azt, hogy a háborút alig nyerhetjük meg, mert ahol a fegyver sajátítja ki az Isten fogalmát, ott a fegyver aligha győzhet. Igen mély vallásosság nyilatkozott meg ebben a válaszban, igazi komoly vallásosság, amellett, hogy a voltairei észt is felfedezhetjük benne, aminthogy a kettő nem is ellentétes, mert hiszen Voltaire hires arról a nagyszerű mondásáról, hogy ha Isten nem léteznék, ki kellene őt találni. E tekintetben konzervativebb