Nemzetgyűlési napló, 1922. VII. kötet • 1922. december 14. - 1922. december 22.
Ülésnapok - 1922-78
A nemzetgyűlés 78. ülése 1922. évi äeczernher hó 22-én pénteken, 339 indemnitásról szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. Természetesen, az eddigi gyakorlat alapján e napon a nemzetgyűlés délelőtt 11 órától délután 3 óráig és egyórai megszakítással délután 4 órától esti 8 óráig tanácskpznék. Méltóztatnak napirendi javaslatomat elfogadni? (Igen!) Ha igen, ezt határozatként mondom ki. Az imént hozott határozat folytán ebben az évben nem lévén több ülésünk, ezúttal kérek a t. Nemzetgyűléstől felhatalmazást elsősorban arra, hogy az eddigi szokásnak megfelelőleg az évforduló alkalmából a nemzetgyűlés tiszteletteljes szerencsekivánatait a szokott módon tolmácsolhassam a kormányzó ur őfőméltósága előtt. (Élénk éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Azt hiszem, a t. Nemzetgyűlés határozataként mondhatom ki a kért felhatalmazás megadását. A második felhatalmazást arra kérem, hogy a szünet alatt esetleg megüresedő választókerületekben az uj választás elrendelése, illetve a pótképviselők behívása iránt, továbbá meghívások esetén a nemzetgyűlés megfelelő képviseltetése iránt a szükséges intézkedéseket megtehessem. Méltóztatnak ezt a felhatalmazást megadni? (Igen!) Ilyen értelemben mondom ki a határozatot. T. Nemzetgyűlés! A küszöbön álló évforduló még egy hazafias kötelesség teljesítésére hiv fel. Az uj esztendő első órájában telik le száz éve annak (a nemzetgyűlés tagjai fél állanak), hogy a kiskőrösi szerény hajlékban kipattant az az isteni szikra, mely csakhamar meteorszerüen tüneményes pályafutásban ragyogta be a magyar égboltot s letűnte után is nőttön növekvő fényt áraszt arról az egész világra. Petőfi Sándor emlékében nemcsak mi ünnepeljük nemzeti géniuszunk egyik legragyogóbb megnyilatkozását, hanem az emberiség kivételes nagy szellemeit megillető hódolat elemi erejével kelti fel ez az emlék a velünk ünneplő együttérzést a művelt külföld olyan országaiban is, amelyekből az utóbbi időkben csak a háborús mentalitásából kibontakozni nem tudó győztes hatalom részvétlen szava hangzott felénk. Hogy a legáltalánosabb őserejü emberi érzések ihletett dalnoka világszerte oly gyorsan találta meg útját a népek millióinak szivéhez, habár egy elszigetelten álló, tesvértelen nemzet nyelvén szólalt meg, abban legnagyobb része mégis annak a megalkuvást és áldozatot nem ismerő lángoló haza- és fajszeretetnek volt, mely történelmi idők viharában emelte Petőfi Sándort nemzeti létünkért folytatott évezredes küzdelmünk legendás hősei sorába. Őszinteségében páratlan nagy szive minden dobbanását ennek az ifjúi vérével megpecsételt érzésnek rendelte alá. Rajongó szabadságszeretete, az emberiség nagy küzdelmeivel érzett közössége, mind a hazai talajból meriti erejét: A magyar róna végtelensége hatja át szilaj lelkét, a szabadság levegőjével és elnyomott nemzetének szenvedései teszik izzóvá gyűlöletét minden zsarnokság iránt. Forradalmi lélek volt, forradalmi idők számára rendelt gondviselésszerű küldetéssel ; de keble szentegyházának oltárán a haza képe állott s a magvarok Istenére való esküvéssel a haza becsületének védelmére, a magyar név régi nagy híréhez méltó jövő kivivására buzdította nemzetét. Sorsdöntő időkben adta őt a Gondviselés nekünk, hogy lánglelke fényével a haza iránti nagy kötelességek útjait világítsa be s haragjának villámaival sújtsa a kishitüeket, a kétkedőket, a közönyösöket, akiknek lelkében nem él munkára serkentő akarat, hit és bizalom e nemzet történelmi küldetése iránt. Válságosabb időkben mint valaha idézi fel most a százados évforduló a nemzet lelkében örök ifjan élő alakját s szent oltárának összeomlott romjai fölött mintha hallanók siralmas napjainkra is oly találó intelmét: »Tartottunk volna össze, nem törülnénk szemünkből annyi fájdalmas könyüt!« (Ugy van a szélsőbaloldalon.) Yajha megértve szavát, emlékének megújuló varázsa alatt eggyé tudnánk ismét forrni abban az önfeláldozó hazaszeretetben, melynek Petőfi Sándor örök időkre eszményi megtestesülése marad s nemzetünk jövőjéért való munkában összefogva, felemelt fővel állhatnók a szellem ajkairól ma is felénk hangzó Ítéletet : »Szégyen reá, ki lomhán vesztegel, dicsőség arra, aki dolgozik !<•< Mi, a törvényhozó hatalom letéteményesei, vagyunk elsősorban hivatva ebben példát szolgáltatni s nem hódolhatunk méltóbban Petőfi szellemének, mint ha erős elhatározással minden törekvésünk arra irányozzuk, hogy a magyar törvényhozás terme ne a nemzetsorvasztó izgalmak kohója, hanem a nemzetfentartó munka műhelye legj^en ! (Elénk tetszés.) Cserti József : Éljen Petőfi, szelleme ! Éljen a magyar népköztársaság ! (Éljenzés a szélsőbaloldalon. Nagy zaj a jobb- és a baloldalon és a középen.) Karafiáth Jenő : Ünneprontó ! (Nagy zaj. Félkiáltások a jobboldalon : Szégyen ! Gyalázat !) B. Kaas Albert: Szégyen! Gr. Ráday Gedeon: Nem járja! (Folytonos nagy zaj a jobboldalon és a középen.) Gr. Széchenyi Viktor: Szégyelje magát! Hogy lehet az ilyen embert megtűrni ! ? Pusztulnia kell innen az ilyen embernek! B Podmaniczky Endre : Disznó ! (Folytonos nagy zaj.) Eckhardt Tibor: Ünneprontó! Gr. Széchenyi Viktor: Komédiás! Gr. Ráday Gedeon : Szégyelje magát ! (Állandó nagy zaj.) Cserti József: Igen?
