Nemzetgyűlési napló, 1922. VII. kötet • 1922. december 14. - 1922. december 22.
Ülésnapok - 1922-77
266 Á nemzetgyűlés 77. ülése 1922. évi december hó 21-én, csütörtökön. ami azt mutatja, hogy a szén energia, anélkül, hogy erőenergiává alakulna át, felhasználatlanul a szabadba megy ki. Ebből következik, hogy a vasutak villamosítása óriási előhaladást jelentene ezen a téren; olyan fontos gazdaságpolitikai prombléma ez, hogy az egész államháztartás pénzügyi egyensúlya megjavulna, ha ez a probléma megvalósulna. Ebbe a kérdésbe az állam kapcsolódik bele a legerőteljesebben, mert hiszen az államnak naponta 600 vagon szénre van szüksége. Ez a baj is egyik nagy oka annak, hogy az államvasút deficittel kénytelen megküzdeni és ezt a deficitet a viteldíjak emelésével iparkodnak eltüntetni, holott valójában megítélésem szerint ez is olyan kérdés, mint az adózási rendszer, amely önmagába mindig visszatér. Ha végigfutotta körpályáját a viteldíjemelés, akkor megint csak célját tévesztette, újból arról kell gondoskodnia az államvasutak vezetőségének, hogy miképen növelje megint a viteldíjakat, mert a kiadásokat semmiképen sem tudja előteremteni. Ha ezt el akarjuk tüntetni, akkor a vasutaknak rá kell térniök az elektromositás útjára, mert — mint ahogy Emiltettem — a központi elektromos telepek utján előállított energiához a jelenlegi szénmennyiségeknek egyharmada keli csak, és épen ezért olyan hihetetlen nagy összeget lehet megtakarítani ezáltal, hogy úgyszólván meg lehetne szabadulni azoktól a deficitektől, amelyek ezidőszerint mutatkoznak. Nézzük csak, jelenleg hogyan és miképen állunk a szénárakkal, mert ennek a kérdésnek végtelen fontos összefüggése van a szénárakkal is. Ha a békeidőt tekintem, békében az ipari telepek körülbelül 1 korona 30 fillérért kaptak igen jó minőségű tatai palamentes szenet métermázsánként, amelyet az ipar céljaira fel tudtak használni. Jelenleg a hazai szén circa 1000 korona körül van, és ez az ár olyan, hogy semmiképen sem indokolható, mert felülmúlja az indexszámokat, felülmúlja az aranyparitást, sőt még a buzaparitáson is felül áll. Ezt nem lehet semmiféle szempontból megindokolni, habár sok egyéb ipari és más cikknél is lehetne azt állítani, hogy az árak tulajdonképen nincsenek megindokolva, de ezekre most nem akarok kitérni és főként csak ezzel a kérdéssel akarok foglalkozni. Ha azt az összeget vizsgáljuk, amely az energia elektrifikálásának költségeire kell, hihetetlenül nagy az az összeg, amelyet erre a célra kell fordítani, de én kijelentem, hogy minél tovább halasztjuk, annál nagyobb lesz ez az összeg. Jelenleg alig merem kimondani azt a számot, mert méltóztassanak elképzelni, cca 100 és 150 milliárd korona között ingadozik összeg, amelyet az elektromos telepek felállítására kellene fordítani. (Felkiáltások a középen : Ez as!) Perlaki György: Ez kevés! Kabók Lajos : Én nem ijedek meg ilyen nagy összegtől. Nem ijedek meg azért, mert ennél az összegnél figyelembe kell venni azt, hogy ha csak azt a 30 milliárdot tekintjük, amelyet a széntakarékosság révén érünk el, akkor ezzel a 30 milliárddal is körülbelül 5—7 esztendő alatt az egész befektetést és az amortizáció költségeit is mind ki lehet fizetni. Ha pedig ez az idő letelik, akkor egy állandó nagy jövedelmet hozó érték áll az állam rendelkezésére, melyet mindig megfelelő módon tud a maga számára gyümölcsöztetni. Viczián István : Hát háború esetén hogy néznénk ki ? Kabók Lajos : Át kell gondolni, hogy az ipar szempontjából is milyen fontos ez a kérdés. En mint ipari munkás ezt a szempontot akarom megvilágítani és feltárni. Ha ezeknek az elektromos erőközpontoknak elkészítési idejét tekintem, ugylátom az általam beszerzett adatokból, hogy körülbelül három-négy esztendő alatt el lehet végezni ezt. (Ellentmondás a jobboldalon.) Ön ép ugy nem tudja biztosan, mint én, méltóztassék erre vonatkozólag szakemberek véleményét kikérni. Perlaki György : Egy kicsit foglalkoztam vele ! Elnök : Kérem a képviselő urat méltóztassék majd külön foglalkozni vele ! Perlaki György : Majd foglalkozom. Kabók Lajos : Ha azt tekintem, hogy ezeknél a munkálatoknál a munka az egész összegnek tulajdonképen 30—40%-át képezi, többi 60—70% pedig anyagra és egyéb költségekre megy és ha ezt az értéket levonom a 100—150 milliárd koronából, akkor nem kevesebb, mint évenként 10 milliárd koronát lehetne munkára, munkások foglalkoztatására fordítani. Ez pedig, ha a jelenlegi nagyon magas munkabéreket vesszük számításba, azt jelenti, hogy évenként nem kevesebb, mint 50.000 különböző foglalkozású és szakmabeli munkást lehetne munkához juttatni. Méltóztassanak csak végignézni az ipar terén. Ha például az építőipart tekintem, az építőipar hosszú esztendők óta jelentősebb munkát nem produkált. A faipar vegetál, egy kissé el tudta magát látni másfél-két esztendeig külföldi munkával, de most legyűrte a németországi vállalkozás, a márka lecsúszásával elvesztette ezt a terét is. A faipar is jelenleg végtelen nagy munkanélküliséggel kénytelen megviaskodni. Ha a másik legnagyobb ipart, a vas- és gépipart tekintem, akkor úgyszólván ott látom a legnagyobb hibákat és bajokat. Magam is, mint mondottam, vasipari munkás vagyok ; bő alkalmam volt a vasipar hibáit és bajait meglátni. Azt kell mondanom, hogy különösen az utóbbi három esztendő alatt a vasiparnak olyan borzalmas nagy munkanélküliséggel kellett megküzdenie, — sok esetben mesterséges munkanélküliséggel — hogy; ezen valamiképen segíteni kell. Ez szociális probléma, igen t. uraim. Szociális problémákat hallottunk
