Nemzetgyűlési napló, 1922. VII. kötet • 1922. december 14. - 1922. december 22.
Ülésnapok - 1922-75
A nemzetgyűlés 75. ülése 1922. Valami igazán konkrét, megfogható kifogást eddig nem igen hallottunk a pénzügyi kormányzat tevékenysége ellen, annál inkább hallottunk azonban nagy általánosságokat, szólamokat, amelyeket a parlament szintén még a béke napsugaras éveiből örökölt. Ide tartozik főként az a gyakrabban hangoztatott megrovás, hogy a kormány gazdasági ós pénzügyi politikájában nincs egy egységes vezérlő gondolat nincs, egy átfogó nagy koncepció. Valahányszor ezt hallom, mindannyiszor nagyon elcsodálkozom és az d ötlik az agyamba, nekem ugy tetszik, mintha szemrehányást tennénk egy olyan embernek, aki azt sem tudja, mi lesz vele holnap, aki azt sem tudja, miből él meg, aki azt sem tudja, miből fizesse az adósságait, sőt ezeknek az adósságoknak nagyságáról is csak később fog értesülni, ezeknek az adósságoknak nagyságát még csak azután kell megismernie. Mintha ennek az embernek szemrehányást tennénk azért, hogy vagyonával nem egységes és hatalmasan átfogó koncepció szerint dolgozik. Legyünk őszinték! Mondják meg önök, mit nyertünk volna azzai, ha az előző pénzügyministereknek olyan pénzügyi átgondolásuk lett volna, mely évtizedeket akart volna felölelni és örökre szóló pilléreket akart volna leverni a magyar államháztartás országútján. Ma már azt hiszem, mindenki látja, sőt az is látja, aki megkísérelte, hogy olyan művelet lett volna ez, mintha valaki a viz hátára akart volna házat építeni. Legyünk tisztában azzal, hogy ilyen pénzügyi építményt csak szilárdan stabilizált pénzértéken lehet emelni, nem pedig olyanon, mely egy év alatt egytizedére csökkent. Ne tévesszük össze a magyar pénzügyministernek egyébként illusztris személyiségét az angol kincstár kancellárjáéval. Ami valutánkat meggyógyítani, egészségessé tenni meggyőződésem szerint csak radikális eljárással, csak császármetszéssel, csak császármetszések sorozatával lehetne, viszont ilyen műveletek végrehajtására ma gondolni sem szabad. Olyan problémák vannak még előttünk, olyan felhők lebegnek fejünk felett, hogy egyelőre kár volna minden lépésért, amelyet ilyen irányban tennénk, még akkor is, — ami pedig még nincs bebizonyitva — ha a mi beteg gazdasági életünk alkalmas volna egy ilyen kísérletre. Már pedig, ha nem foglalkozhatunk olyan módokkal, amelyek valutánkat rendbehozhatják, akkor vonjuk le ennek a szomorú, kényszerű helyzetnek konzekvenciáit s ne álljunk elő olyan követelésekkel, amelyeket a helyzet nem indokol. Igenis kell, hogy a gondosság, takarékosság, előrelátás erényei nyilatkozzanak meg pénzügyi politikánkban, hogy az bölcsen tartsa egyensúlyban a kirovandó terheket az ország teherbirőképességével. De akkor, amikor igenis, kormányzásunk igen nagy érdemének kell betudni azt, hogy legalább koronánkat megállapította a további zuhanás utján s a magyar koronát a német évi december hó 19-én, kedden. 151 márkától függetleníteni tudta. Akkor, amikor pénzünknek, a magyar koronának bizonyos értékállandóságot kölcsönzött, ne támasszunk olyan követeléseket, amelyeket azon a helyen senki nem tudna teljesíteni, és amelyek csak akkor hangzanak jól, ha mögöttük az angol bank fedezetét érezzük. Tisztelt Nemzetgyűlés ! Az alkalom csábító arra, hogy számos nagy horderejű kérdéssel foglalkozzam, azonban lemondok erről és mindazt, ami politika, mindazt, ami általánosság volna, beleszorítom egyetlen kérdés keretébe, amelybe azonban bele is tartozik minden, mert létkérdése az országnak és ez, a jóvátétel kérdése ! (Halljuk ! Halljuk ! a szélsobaloldalon.) Megvallom, t. Nemzetgyűlés, | hogy engem ebben az ülésteremben gyakran | szinte víziószerű érzések támadnak meg, mintha egy tragikus múlt sötét óráit látnám megelevenedni a maga rémes tanulságaival és intelmeivel, mikor itt azt látom, hogy hetek telnek el anélkül, hogy egyéb is történnék pártok torzsalkodásánál, személyi perpatvaroknál, kisszerű sérelemszunyogoknak gravamen-elefántokká való felfújásánál, amikor azt látjuk, hogy itt néha a gyűlöletnek olyan kénköves lángjai csapnak elő, 1 hogy gondolkozóba esik minden magyar ember, hogy vájjon nem egy haza fiai ülünk itt egymással szemben? Ilyenkor felötlik előttem az 1918. évvégi magyar politikai élet belső képe. A végzet már itt járt a határokon, az összeomlás veszedelme sötét és pusztulást jelentő felhőkként ülte meg I a magyar eget, ellenség állott a magyar határok i közelében, ellenség a határokon belül és a magyar politikai pártok tovább is régi játszmájukat folytatták, régi húzásaikat gyakorolták és olyan apró és kisszerű manőverekkel, taktikázással, hatalmi versengéssel voltak elfoglalva, mintha a magyar népnek ezekben az órákban semmi más problémája nem lett volna, mint az egyesek vagy csoportok hatalmi érdeke. Akkor még kivül állván az aktiv politika körén, gyakran kellett elcsodálkozva kérdeznünk azt, vájjon azok, akikre az ország vezetése vár, akikről remélhetnénk, hogy az összetartást, a magyar erők összefogásának szellemét sugározzák szét az országban, nem látják-e az üszköt a ház eresze alatt, amelyet mindenki lát, vagy hogy a politizálás metier-jóben annyira eltompultak már, hogy elvesztették érzéküket mindazok iránt a dolgok iránt, amelyek mindenki mást aggasztanak és kétségbeejtenek. Ugy van, t. Nemzetgyűlés, szomorú mementónak állapítjuk meg azt, hogy a magyar országgyűlés valami példátlan hidegvérüséggel obstrukciót folytatott a végső veszedelem utolsó percéig. Azután jött az árviz, amely mindent elmosott: obstrukciót, obstruktorokat, választójogot ós mindent, és ami még ennél sokkal vészesebb, ami ennél még sokkal szomorúbb, elsodort egy szép, ezeréves magyar hazát. Azt
