Nemzetgyűlési napló, 1922. VI. kötet • 1922. november 29. - 1922. december 13.

Ülésnapok - 1922-70

%Û A nemzetgyűlés 70. ülése 1922. évi december hó 13-án, ezerdán. sem. Hiszen, amint emiitettem, az a hosszú, nemcsak évtizedes, hanem mondhatjuk évszázados tapasztalat, amelyen a biztosítási ügylet felépült, — a biztositásnál alkalmazott matematikai számitások, a lehetőség legmesszebbmenő határáig a kockázatnak kizárása, a biztositási alapnak, a biztositási díjtartalék miként való elhelyezésének és kezelésének kérdése — mindez olyan szakértelmet, de egyszersmind az ellenőrző közegek iránt való olyan feltétlen bizalmat is megkiván, amelynél egy állami ellenőrző hivatalnak felállítása nélkülözhetetlen postulatumként jelentkezik. Hozzájárul ehhez a kívánsághoz, t. Nemzetgyűlés, az a keserű tapasztalat is, amely nemcsak a külföldön, de Magyarországon is a biztosításügy terén előállott visszaélések következtében bizonyos óvatosságra kell hogy intsen bennünket. Mert egészen téves az a felfogás, mintha Magyarországon ezen a téren visszaélések ne lettek volna. Én nemcsak a tegnapi ülés folyamán Propper t. képviselőtársam által felemiitett külföldi biztositótársasé gok meglehetősen könnyelmű üzletviteléről s arról a könnyelmű üzleti szellemről beszélek, amely őket ugy a múltban, mint legutóbbi gombamódra való elszaporodásuk folyamán is jellemezte, hanem gondolok az elmúlt évtizedek folyamán azokra a felmerült visszaélésekre, amelyeket nem sikerült elnyomni, hanem amelyek számos biztosítótársaságunknál csődhöz, bukáshoz vezettek. Hiszen csak a Hungáriának, a Hunniának, a Viktoriának, a Nemzeti Biztositónak, a Hazának, a Tiszának bukására kell emlékeztetnem a t. Nemzetgyűlést, amelyek mindannyian magyar biztosítótársaságok voltak és könnyelmű üzlet kezeléstik folytán, s azáltal, hogy a kereskedelmi törvénynek egészen bizonytalan ellenőrzése semmit sem jelentett számukra, számos embernek nehezen megtakarított filléreit pusztították el. De, t. Nemzetgyűlés, annál is inkább szükség van az állami ellenőrzésre, mert hiszen itt olyan Összegekről, olyan értékekről van szó, amelyek igen nagy jelentőségűek pénzünk értékének mai csökkenése mellett is, de amelyekről számszerű kimutatással, sajnos, sem én nem szolgálhatok, sem a t. előadó ur nem szolgálhatott. Az igen t. pénzügyminister ur ennélfogva nagyon lekötelezné az egész nemzetgyűlést, ha ugy a díjakról, mint a díjtartalékok összegéről is hozzávetőleges számszerű felvilágosítást volna szives adni. Ha azonban így áll a dolog, t. Nemzetgyűlés, és ilyen nagy nemzeti és pénzügyi jelentősége van a biztosító ügynek, akkor vissza kell térnem még egyszer arra, mennyire sajnálatos, hogy ez a kérdés legalább alapelveiben törvény alakjában nem szabályoztatok. Hiszen magának a kormányzatnak is sokkal kellemesebb és könnyebb helyzete lenne, ha nem rendelet útjára bocsátaná ennek szabályozását, hanem a kérdés alapelveit törvényben rögzítené meg. Mert azzal, hogy törvényben állapítja meg azokat az elveket, amelyekhez magának az állami biztositási hivatalnak is ragaszkodnia kell, azzal az a kormányzat mintegy elhárítja a felelősség javarészét magáról, törvénybe iktatván az elveket, amelyeket meg kell tartania annak a biztositási hivatalnak; mig ellenben igy, amikor ő maga állapit meg rendelet formában jogszabályokat, ha ezek a szabályok nem helyesek, nem kielégítők, vagy helytelenül alkalmaztatnak, ennek egész ódiumát tulaj donképen a kormányzatnak magának kell viselnie. De t. Nemzetgyűlés, a javaslat indokolása és az igen t. előadó ur is csak egy példára tudott hivatkozni, ahol keret-törvényt alkottak ennek a kérdésnek szabályozására. A francia példára hivatkozott, pedig számtalan törvénye van a legutóbbi kodiflkacionális munkáknak Európa szerte, amelyek ezt a kérdést 1900 óta szabályozták és valamennyien magukat az alapelveket is törvénybe iktatták. De nem is kell olyan messze menni, hogy külföldön keressük a precedenst, megtaláljuk azt itt az országban is. Ezzel kapcsolatban sajnálattal kell rámutatnom arra, hogy az igen t. pénzügyminister ur, amikor ezt a törvényjavaslatot beterjesztette, s ha nagyon röviden is, de mégis indokolást is fűzött ahhoz, nem tartotta szükségesnek, sőt feleslegesnek találta, hogy utaljon arra a kodiflkacionális előmunkálatra, amely ezen a téren Magyarországon történt. Ugy vagyunk az igazságügyi kodi fika ci óval minálunk, t. Nemzetgyűlés, hogy vajmi kevés példája akad annak a magyar igazságügyi kodifikációnaií, amelyet a külföld mintaképen átvett volna, vagy amelyre a külföld hivatkoznék. De épen itt, a biztosító magánvállalatok állami ellenőrzés alá való helyezésénél már a múlt század 90-es évei óta nem "egy olyan javaslat és törvénytervezet készült, amelyet azok, akik ennek a kérdésnek külföldi literature jávai foglalkoznak, idézve meg fognak találni a német, a francia és az angol idevonatkozó előkészítő munkálatokban. Az a Beck Hugó kúriai biró áltai 1894-ben készített törvénytervezet, amely megelőzte az összes azóta törvénnyé vált idevágó intézkedéseket, tulaj donképen kardinális princípiumait foglalta javaslatba annak az állami ellenőrzésnek, amelyet a későbbi törvények természetszerűleg több-kevesebb eltéréssel elfogadtak. Hasonlóképen az azóta általa készített 1900-as törvényjavaslat, s a későbbi törvénytervezetek is, igazán mondhatjuk, ezen a téren úttörőkként szolgáltak és szolgálnak, és — ismétlem — csak sajnálatos, hogy amikor ennek a törvényjavaslatnak törvénybeiktatására kerül végre a sor, ezekre hivatkozás nem történik, s a bennük foglalt alapelvek átvétele elmellőztetett. T. Nemzetgyűlés ! Az előttünk fekvő törvényjavaslatnak, mint minden idevágó törvénytervezetnek, két főcélt kell követnie. Az egyik a biztositásnak magának, mint olyannak, a rizikótól, a kockázattól való minél teljesebb megóvása, s az eddigi tapasztalat, a mortalitási számitások alapulvételével olyan bázisra való fektetése, amely a biztosítottnak érdekeit a kockázattól a lehető legteljesebb mértékben megóvja. Másik célja pedig azoknak a nagy értékeknek, amelyek a biztosítási