Nemzetgyűlési napló, 1922. VI. kötet • 1922. november 29. - 1922. december 13.

Ülésnapok - 1922-69

282 Á nemzetgyűlés 69. ülése 1922, amelyet önök el akarnak érni, amelyet azonban helytelen utakon keresnek és helytelen utakon akarnak megközelíteni. Pikler Emil : Ez volna az igazi keresztény erkölcs ! (Egy hang a szélsobalóldalon : Mi Jeözüh nelcik ahhoz?) Propper Sándor: Ezt a javaslatot most, mivel nem tartozik a tárgyalás alatt álló törvényjavaslat keretébe, legalább is szorosan nem függ azzal össze, nem terjesztem elő. Ellenben szükségesnek tartom, hogy e kérdéssel a pénzügyi kormányzat foglalkozzék, s azért említettem fel e javaslat keretében, hogy a pénzügyi kormányzatnak alkalma és módja legyen vele foglalkozni, módja legyen esetleg megelőzni az én indítványomat is és bizonyos rendelkezéseket és megoldást keresve és találva, törvényjavaslat formájában ide terjeszteni a dolgot. Erdélyi Aladár : Húsz évig izgattak a tőke ellen s most egyszerre fáj, ha elvész valami! Propper Sándor: Sok példa van, amely amellett bizonyít, hogy ezen a téren rendkivüli mulasztások történtek. Egyvalaki, aki szintén kisember, — köztisztviselő — biztosította magát 10.000 koronára már régen, a háború előtt, s ugy gondolom, 25 esztendős lejáratra. Méltóztassék elképzelni, hogy mit jelent az, köztisztviselői vagy munkásfizetésből havonta vagy negyedévienkint biztosítási összegeket vonni el és fizetni be a biztosítóintézetbe. Ez az ember 25 esztendőn keresztül, mely 25 esztendőből 17 év a háború előttre, tehát a teljes értékű korona korszakára esik és még a háború alatt is három-négy esztendeig — hiszen a negyedik esztendőben is körülbelül felén állt a korona értéke békebeli teljes értékének — aránylag jó pénzben hordta be az esedékes díjtételeket. Méltóztassék elgondolni, hogy mikor lejárt a biztosítás s ez az előkelő biztosítóintézet, amely nem ugy tett, mint általában az ilyen intézetek tenni szoktak, hogy perre engedi a dolgot, kiéhezteti a kommittenst, hogy azután jöjjön kiegyezést kérni és az intézet igy olcsóbban szabaduljon, ez az intézet kifizette a 10.000 koronát s az a köztisztviselő, de legyen bárki, legyen munkás, földmives, kisiparos vagy kiskereskedő — mert hiszen ilyen eset bizonyára rendkívül sok van, s ez a nagyobb esetek közül való, mert békeviszonylatban 10.000 korona igen nagy összeg volt, ma körülbelül megfelel 4 millió koronának — 10.000 koronás biztosítása után meg is kapta a 10.000 koronát. De mi ez, ha kiszámítjuk, hogy mennyit fizetett be értékben és összehasonlítjuk azzal, hogy mit kapott vissza! Ez az ember egy zsák kenyérlisztet kapott a 10.000 koronáért s még valamit rá is kellett fizetnie. Egy egész hosszú élet takarékosságának eredménye egy zsák kenyérliszt volt ! így fest a gyakorlatban a kérdés, igen t. pénzügyminister úr, s én nem Győzőm eléggé nyomatékosan felhívni szíves figyelmét arra, évi december hó 12-én, keddefi. hogy ezzel a kérdéssel a lehető legkomolyabban foglalkozzék. T. Nemzetgyűlés! Áttérve magára a törvényjavaslatra, legyen szabad megjegyeznem, hogy a magánbiztosítás kérdése megszűnt magángazdasági kérdés lenni. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A háború előtt lehetett annak minősíteni, mint ahogy annak minősítették is. Magángazdasági kérdés volt, mert aki akarta, biztosította magát, aki nem akarta, az nem biztosította magát; attól függött, hogy valaki mennyire volt befolyásolható vagy hogy az illető üzletszerző mennyire tudott valakit rábeszélni ilyen biztosítási ügylet megkötésére. Ez tehát magángazdasági kérdés volt. En azonban azt hiszem, hogy az értékviszonyok ilyen eltolódása után ez a kérdés most már nem maradhat meg a magángazdaság fogalomkörében. Ez a kérdés elsőrendű szociális kérdéssé nőtte ki magát, ezzel a kérdéssel ma már nem lehet ugy foglalkozni, mint egy másfajta magángazdasági kérdéssel. Ez a kérdés szociális probléma, amelyhez erős kézzel, teljes erővel kell hozzányúlni és amelyet teljes egészében meg kell oldani. Méltóztassék elgondolni, hogy az értékviszonyok mai állása mellett mi történik egy családdal, amelyet elemi kár ér. Méltóztassék elképzelni a mai építési viszonyok és a mai árak mellett, hogy mi történik akkor, ha egy házacska leég s azt újra fel kell épiteni és újra be kell rendezni. Honnan, miből keriti elő az illető kárvallott az ehhez szükíóges összegeket? Vagy ha egyéb kár ér valakit, tegyük fel, ha valakit kifosztanak, ha valakinek feltörik lakását és elviszik az apró holmiját, mi történik azzal? Békeidőben megvolt a lehetőség, hogy valamennyire pótolja a saját maga erejéből a kárt, akár hitel utján, akár kölcsön utján, vagy olcsón összeszedett ócska holmikkal, de ma ez a lehetőség tökéletesen hiányzik. Ha ma valakit kár, elemi csapás ér, ha nincs megfelelően bebiztosítva, ha nem biztositja magát, vagy mások nem biztosítják őt ilyen károk esetére, nem kap kézhez megfelelő pénzösszeget, amellyel pótolhatja az elvesztett dolgokat és amellyel helyreállíthatja magát; koldus vagy földönfutó lesz, aki vagy kiállhat az utcasarokra koldulni, ha ez a szeméremérzetével összeegyeztethető, vagy pedig tarisznyát akaszthat a nyakába és kivándorolhat ebből az országból. Én tehát arra akarom a nemzetgyűlés figyelmét felhívni, hogy a kárbiztositás kérdését ki kell venni a magángazdaság fogalomköréből ós át kell tenni a szociális kérdések sorozatába, (Ugy van! a szélsobalóldalon.) és mint szociális kérdést, szociális problémát kell kezelni. Már pedig, hogy ennek a törvényjavaslatnak rendelkezései ezt a kérdést nem kezelik szociális problémának s hogy ez a javaslat, ha törvényerőre emelkedik, nem fogja szociális szempontokból megoldani a kérdést, az ezek után vitás nem lehet.