Nemzetgyűlési napló, 1922. V. kötet • 1922. október 20. - 1926. november 28.

Ülésnapok - 1922-59

A nemzetgyűlés 59. ülése 1922. évi november hó 23-án, csütörtökön. 169 igazgatás van, amelyről az én régi vármegyémbeli kitűnő alispánnak azt a mondását hoztam el az életbe emlékül, hogy a közigazgatás a legszebb pálya, mert az embert születése pillanatától, a bölcsőtől a sirig kiséri, vagyis az állampolgárnak lépten-nyomon dolga van vele, a közrendészetnél, a munkáskérdésnél, a munkásszerződés megkötésénél, stb., nem is akarom tovább folytatni, hiszen akkor egész légióját kellene felsorolni a közigazgatási ügyeknek, amelyek lépten-nyomon, minden pillanatban összekötik az embert a közigazgatással. Ennek a közigazgatásnak tehát demokratikusnak, népiesnek, egyszerűnek, közvetlennek, teljesen pártatlannak és függetlennek kell lennie. (Felkiáltások a középen : Gyorsnak / Jónak !) T. Nemzetgyűlés! Két szempont volt az, amely ezelőtt harminc esztendővel fennállott, és még a nemzeti ellenállás idején is, amelyet teljes lelkesedéssel harcoltunk végig, érvényesült a vármegyei közigazgatás reformjával szemben. Megváltoztatta akkor a koalíciós kormányzat — és igen helyesen — a lex Szapáryanát azért, mert a vármegyéknek államosítása révén akkor, amikor az osztrák-magyar monarchia' a régi államjogi szerkezetével fennállott, a helyzet egészen más lett volna, mint ma. Akkor ez a centrális hatalmat szolgálta, és a centrális hatalom, a bécsi császári kamarillának politikájával szemben szükség volt arra, hogy az egyes vármegyékben tömörült nemesség, a vármegyék központjába tömörült intelligencia és a törvényhatósági közgyűlés minden ilyen bécsi, alkotmányellenes intézkedéssel szemben tudja hallatni a maga tiltakozó szavát. Jól tudtuk azt, hogy amikor a Kristófy-féle korszak volt, a vármegyékkel szemben, a vármegyék akarata ellenére akartak olyan politikát inaugurálni, amely akkor ellentétben állott a magyar nemzeti eszmével, és akkor tényleg a vármegyeházaknak öreg termeiben lobogott fel a magyar nemzeti érzés, ott harcolt, ott állott szemben a darabont-kormányzattal és ezt a harcot, ha nem is száz százalék erejéig tudta eredményesen megvédeni, de mindenesetre az akkori nemzeti kormánynak megalakulásával legalább személyi és némi tárgyi eredményeket tudott elérni. A másik szempont, amely akkor a közigazgatási reformnak megvalósulását késleltette, a nemzetiségi kérdésnek fájó elevensége volt. A régi Magyarország poliglott ország volt akkor, amelynek 45%-át nemzetiséglakta vidékek tették ; ezekkel szemben természetesen a magyar nemzeti államot kellett megvédelmezni. A magyar nemzeti államot pedig olyan közigazgatás védelmezte meg, amely ott volfc a vármegyékben, ahol a főispáni hatalom kibővítésével mindig olyan főszolgabírókat tudott esetleg oktrojjal is ráerőszakolni a vármegyékre, járásokra és községekre, akikben a nemzeti eszme ólt és jobban tudták a nemzeti eszmét a nemzetiségi vidékeken biztosítani. NEMZETGYŰLÉSI NAPLÓ. 1922—-1926. — V. KÖTET. Ma azonban, a világháború után, országunk elpusztult, háromnegyed részét elvesztettük és tisztára olyan területet határolnak a trianoni papirrongyokban lefektetett póznák, amelyek tiszta magyarajku és majdnem tiszta magyarfaj u lakosságot foglalnak magukban. Ma tehát akár a közigazgatási reform, akár a föidbirtokreform végrehajtásának szükségessége egészen más szempontok hangsúlyozását és megvalósítását kivánja, mint amelyeket annakidején kellett a magyar nemzeti eszme megvalósítása érdekében hangsúlyozni. Ma a viszonyok teljesen megváltoztak; az ország állapota is szomorúan megváltozott, megcsonkult és ma már a magyar supremáciát nem kell féltenünk a közigazgatás reformjától és átalakításától. Ma, ha erőt veszünk el az autonómiából, — és csak arra kell vigyáznunk, hogy ez az erő ugy vonassák el onnan, hogy azért az autonómia maga, mint ilyen megmaradjon és az csak a tisztviselőkérdésre vonatkozzék — ezzel nem ássuk alá a vármegyei szervezetet, hanem épen ellenkezőleg : megerősítjük. Nem tudom eléggé hangsúlyozni ós a tisztelt belügyminister ur figyelmébe ajánlani, hogy a vármegyeházak nagy tágas ablakait nyissa ki, engedjen be oda friss levegőt, engedje be oda azt a magyar népet . . . Meskó Zoltán : A kapukat is ki kell nyitni, nemcsak az ablakokat! Kiss Menyhért: . . . amely magyar nép ma onnan ki van szorítva. Attól a magyar néptől, amely ugy a világháborúban, mint az azt követő ellenforradalmi korszakban is a maga nemzetiségének, a maga fajiságának harcát olyan szépen meg tudta vivni különféle idegen eszmékkel szemben, nem kell félni a vármegyeházának sem ; azt a magyar népet igenis be kell ereszteni oda. Furcsának találom azt az értesítést, melyet a belügyministeriumból vettem, hogy a közigazgatási reformot tervezetben megcsinálták, de a közigazgatási törvényhatósági bizottság választóközön ége más lesz, mint a nemzetgyűlési képviselők választóközönsége. Ezt én non sens nek tartom, mert, ha egy szélesebb néprétegnek, mely az országgyűlés tagjait válassza meg, megadatik ez a jog — remélem és bízom benne, hogy szélesebb rétegeknek, nagyobb arányokban, mint a Klebelsberg-féle rendelet biztosította — akkor miért volna ugyanaz a népréteg alkalmatlan arra, hogy megyebizottsági tagokat is válasszon. Meskó Zoltán : Érthetetlen ! Kiss Menyhért: Ez teljességgel érthetetlen és olyan ellenmondás is van a dologban, melyet nem tudok megérteni. Azt hiszem, hogy erre józan elfogadható argumentumot nem igen fog tudni felhozni az akkori, a jövőbeli belügyminister ur sem. Ilyen distinkciókat nem szabad tenni. Nem szabad szétválasztani a választóközönséget egy magasabb klasszikus rétegre, mely választja a törvényhatósági bizottsági tagokat és 22