Nemzetgyűlési napló, 1922. IV. kötet • 1922. augusztus 25. - 1925. szeptember 19.

Ülésnapok - 1922-45

68 A nemzetgyűlés 45. ülése 1922. különösen a magyar államnak nincs ideje várni arra, hogy a javulás valamikor elkövetkezzék. A javulásnak gyorsan, minél gyorsabban kellene jönnie. Itt is a kormányzatnak feladata tehát az, hogy a mezőgazdaság átszervezésével, a mezőgazdasági kisiparnak és középiparnak megteremtésével, példájával, agitációjával és, azt hiszem, nagyon kevés áldozattal a termelés segítségére siessen, hogy e tekintetben is a haladás valamivel gyorsabb legyen, mint aminő most. (Az elnöki széket Scitovszlcy Béla foglalja él.) Mert tudok vállalkozásokat, amelyek nem altruista vállalkozások ugyan, de mégis igazán nemes és hazafias céllal nem egyszerűen csak a hasznot tűzték ki maguknak célul, hanem bizonyos fokig a nevelést is. Az ilyen szövetkezetek és vállalatok mezőgazdasági vállalkozásokba viszik bele a falu népét, rendkívül nagy eredménnyel, gazdasági és nagy erkölcsi haszonnal. De nem lehet ezt egyszerűen csak néhány altruista felfogású ember privát tevékenységeié bizni, nem lehet néhány magánvállalat belátására bizni, hogy ilyesmit tegyen és a jövő számára előkészítse a mezőgazdaságot. Ezt a legnagyobb energiával és a lehető legnagyobb áldozatokkal magának az államnak kell megtennie; legalább is mint szervezőnek, mint biztatónak, mint agitálónak az államnak kell előljárnia. (Helyeslés.) Most elbocsátottunk tanárokat százával, tanítókat ezrével. Ezekből a tanítókból lehet gazdasági szaktanárokat,vándortanárokat képezni, ezeket lehet utaztatni és lehet a téli időt felhasználni arra, — nem hogy teoretikus értékű általános előadásokat tartsanak, mint azt nálunk a gazdasági tanfolyamokon általában szokták, hanem — hogy egyetlenegy speciális termelési móddal megismertessék végre a falut. Mert miben volt a gazdasági tanfolyamoknak hibája ? Abban, hogy először is minden áron művelt embert akartak faragni a hallgatóból; történelmet, földrajzot, számtant, könyvelést, alkotmánytant, közjogot és nem tudom még mit próbáltak az illetőbe belemagyarázni, de mihelyt az a falusi ember, aki végre rászánta magát, mert kíváncsi volt és három-négy órára elment, rájött arra, hogy amit itt tanul, abból nem fog semmiféle uj jövedelmet teremteni magának és a saját gazdaságában azt nem fogja tudni többjövedelem előteremtésére felhasználni; többé nem ment el és azok a gazdasági tanfolyamok nagyobbára igen csekély erkölcsi eredménynyel végződtek ugyan, de gazdasági eredményük jóformán semmisem volt. Ugy látszik, ez vezette a múltban a kormányzatot arra, hogy nem forszírozta többé ezeket a tanfolyamokat és nem is tulajdonított azoknak akkora súlyt, aminőt tulajdonítani kellene. Pedig csak a szisztéma volt rossz és megreformálva, tisztán a praktikus életre átalakitva, évi szeptember hó 5-én, hedden. azok bizonyára igen nagy haszonnal járnának, így pl. feltétlenül nagy haszonnal járna a vándorkiállítások rendszeresítése, ahol arra való emberek mezőgazdasági gépeket vagy pedig a jobb termelési mód mellett előállított szebb és tökéletesebb terményeket mutatnák be és nem mennének el addig, amíg a közönség, amelyet a kíváncsiság odahúz, meg nem ismerkedik magával a termelés módszerével. Igaz, hogy ez pénzbe kerül, de korántsem annyi milliárdba, mint a Duna-Tisza csatorna, vagy a szikesek megjavítása, vagy pedig az országos fásítás. Nem is ilyen horrendus tervek ezek az apróságok, csupán ügyeskedések, szorgalom, gondosság, figyelem, foglalkozás a néppel, mert több nem is telik ma tőlünk. De ennek feltétlenül ki kell telnie a magyar kormányzatból, mert ezekkel a jelentéktelen dolgokkal is feltétlenül igen nagyjelentőségű eredményt lehet elérni. Áll ez az iparra nézve is. Az iparnál odáig jutni, hogy a termelés a békebeli produkciót elérje vagy felülhaladja, kétségkívül nehezebb probléma, mint a mezőgazdaságnál, még pedig azért, mert az ipart oly mértékben fosztották meg a nyersanyagától, hogy azt a nyersanyagot beszerezni vagy olyan iparágra áttérni, mely a maga nyersanyagát itthon megtalálja, vagy legalább is könnyebben tudja behozni, kétségkívül rendkívül nehéz. De amiért nehéz, nem lehet lemondani róla. Itt is azt várnám, hogy a kereskedelemügyi kormányzat ismertesse meg a nemzetgyűlést azzal az ipari programmal, amivel a lehetőséghez képest csökkenteni kívánja a behozatalt és itthon próbálja előállíttatni egészében vagy nagyrészben mindazokat a közszükségleti iparcikkeket, amelyeket ma majdnem teljes egészében a külföldről hozunk be. Azt kell mondanom, hogy ezen a téren is történt kezdeményezés, de leginkább a priváttőke részéről, még pedig oly iparágak meghonosításával, amelyeknek produktumait a háború előtt egészében vagy legalább is nagyrészben a külföldről hoztuk be. E tekintetben tényleg vannak is már jelentős eredmények, és dicséret illeti meg azokat, akik áttértek a talán gazdaságosabb, vagy addigi foglalkozásukhoz jobban hozzáillő, iparról az iparnak erre a nemére. Ezért nem lehet őket magukra hagyni. Amikor a vagyoni konszolidálódásról és az államháztartás rendbehozásáról van szó, el kell várni, hogy ezen a téren is olyan ipari és kereskedelmi politika alakuljon ki, amelyből megláthatjuk, hogy történik valami uj, hogy valami haladás van és bizonyos időn belül legalább nélkülözhetünk majd sok olyan dolgot, amiért most a mi rossz koronanat agyunk kénytelenek a külföldre küldenik és épen azért, mert oda kell küldenünk, magunk is kénytelenek vagyunk azt folytonosan rontani. Tehát mezőgazdasági és ipari kereskedelmi tevékenység, produktiv politika, amely uj utakat mutat nekünk, amely lehetőleg erőteljesen és