Nemzetgyűlési napló, 1922. IV. kötet • 1922. augusztus 25. - 1925. szeptember 19.

Ülésnapok - 1922-50

358 A nemzetgyűlés 50. ülése 1922. csak bizonyos támpontokat nyújt. Az illető köteles könyveit bemutatni ; ha mindjárt nem is vezeti teljesen korrektül, közelebb férkőzöm annak a jövedelemnek megállapításához, amely neki tényleg van. Ez a törvényjavaslat igy, amikor egyszerűen arra kötelezi ezeket az adózókat, hogy vallomást tegyenek, és ennek a kötelezettségnek semmiféle más szankciója nincs, mint az, hogy ha az illető a vallomástételt elmulasztja, akkor a rá kivetendő adó 10%-át fogja büntetésképen fizetni: valóságos felhívás a táncra. A legtöbb adózó ebben a kategóriában egyszerűen azt fogja mondani, amit már látunk a jövedelemadónál is : nem vagyok bolond vallomást adni, mikor mi történhetik velem ? Ha vallomást adok és hamis vallomást adok, akkor adócsalásért becsuknak; ha nem adok vallomást, hanem rámbecsülik a jövedelmet és megállapítanak egy adót, még mindig mélyen alatta maradok az én valóságos jövedelmemnek, és az összes büntetés, amit kapok, az, hogy a rám kivetett adónak 10%-át fizetem büntetésül. Még mindig sokkal jobban jövök ki, tehát nem vagyok bolond, hogy vallomást tegyek. Es dacára annak, hogy benn van a törvényben a kényszer, egyszerűen nem teszi meg és a 10°/o büntetéssel mind a két részről a lovagiasság szabályai szerint el van intézve a dolog. Megengedem, hogy ha ilyen intézkedéssel belevesszük a törvénybe a könyvelési kényszert, az az első, második, harmadik évben nem fog mindjárt ideálisan biztos bázist nyújtani, de kétségtelenül egy lépés lesz előre, egy lépés lesz a felé az irányzat felé, amikor minden tisztességes magyar polgár beírván az ő bevételeit és kiadásait és ezeket kikutatván a pénzügyi hatóságok, előbb-utóbb mégis csak kifejlődik, ha mindjárt kényszer hatása alatt is, az az adómorál, amely szükséges ahhoz, hogy ebből a törvényből élő törvény legyen, hogy ez a törvény valami pozitívumot eredményezzen a pénzügyi kormányzat részére. Még valamiről kell szólnom, mielőtt az indítványomat megteszem. A 19. § 4. pontja pedig a következőképen hangzik (olvassa) : »A pénzügyminister az adózókat akár általában, akár csak az adózók egyes csoportját a bevallás kötelezettsége alól felmentheti.« Nem tehetek róla, de engem bizonyos aggodalmakkal tölt el ez a szakasz, aggodalmakkal abban a tekintetben, hogy a mindenkori pénzügyi kormányzatnak jóhiszeműségével igen könnyen fognak visszaélhetni és a maguk javára fogják azt kihasználni bizonyos foglalkozási csoportok. Már az általános vita során hallottam innen a szomszéd padokról egy felszólalást egy budapesti ügyvéd képviselő úrtól, aki azt a kívánságát fejezte ki, hogy ne kívánjon a minister ur egyéni bevallást bizonyos foglalkozásoktól, hanem engedje meg azt, — s már ebben a törvényben legyen arról gondoskodás — hogy wi szept. hő 14-én, csütörtökön. bizonyos foglalkozási kategóriák kvázi csoportokban kiegyezzenek a kivető közegekkel, mondjuk azt, hogy a budapesti ügyvédi kar megegyezzék Budapest fővárosával abban, hogy kontingentálják az ügyvédi karra eső összadót, majd aztán ezt ők maguk közt szépen kiosztják, — nem mondom, hogy hozzájárult ehhez a kormány, de hogy vannak ilyen célzatok, azt láttam abból a felszólalásból — majd ők maguk közt szépen rayonirozzák, mert ők jobban tudják, hogy az egyik és a másik ügyvéd mit keres és aszerint fogják maguk közt ezt az adót felosztani. Yolt már ilyen eset a múltban, és amennyiben ennek az adónak kivetése ezentúl tulajdonképén a városok kezébe fog menni,.— mert igaz, hogy a pénzügyigazgatóság fogja kivetni, de azon az alapon, amelyet neki a városok beterjesztenek, — én nem látom azért kizártnak azt a lehetőséget, hogy ezek a különböző foglalkozási ágak, ügyvédek külön, orvosok külön, mérnökök külön a városi tanáccsal és városi elöljárósággal, amelynek úgyis a tényezői, amelyben úgyis ott vannak, résztvesznek, egyszerűen meg fognak egyezni, meg fognak állapodni, hogy a városi pótadóból hány milliót vállalnak a mérnökök, hányat az orvosok, hányat az ügyvédek és azt maguk közt gyönyörűen rayonirozzák és kiosztják, és ennek végeredménye az lesz, hogy az igy csoportokba foglalt egyes foglalkozási körök egyes részei nemcsak 5%-ot nem fognak fizetni, de még fél százalékra sem fog felmenni a pótadó. Lehet, hogy erre a 4. pontra vonatkozólag engem a t. minister ur meg tud nyugtatni, de ezt tisztán csak azért hoztam fel, hogy az aggályaimat ezzel a ponttal szemben is kifejtsem. Ami azonban az 1. pontot illeti, ahol, mondom, a vallomási kényszer, az évenkénti bevallás kötelezettsége kreáltatik meg, r

erre vonatkozólag igenis garanciákat kívánok. Én nem érem be azzal, hogy köteles RZ £L fél vallomást tenni és ha nem vall, akkor majd az adója 10%-ával el van intézve a dolog; én itt egy lépést várok előre, a jövő utjának kiépítését és én nagyon kérem a t minister urat, méltóztassék belevenni a törvénybe — kárt nem csinál vele, az államnak pénzébe nem kerül, — a könyvelési kényszert, amely, ismétlem, lehet, hogy az első időkben nem fog ideális eredményeket produkálni, de amelynek alapján megindulva egy-két óv alatt mégis sokkal közelebb érünk ahhoz a célhoz, amelyet a t. minister ur — mint indokolásában mondja — nagyon komolyan kivan. Mindezek alapján vagyok bátor a következő határozati javaslatot ehhez a 19. §-hoz benyújtani (olvassa): »Az 1. pont második sorában a »tényleges« szó után következő eredeti szövegnek ezen szavai helyett: »jövedelmeket az adózó évenként köteles bevallani« az alábbi szöveg veendő be: »jövedelmekről minden adóalany szabályszerű bevételi és kiadási könyveket köteles vezetni és ezeknek alapján tényleges jövedelmeit évenként bevallani.«