Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-22

86 A nemzetgyűlés 22. ülése 1922. évi Julius hó 15-én, szombaton. madnap — egy szerdai napon — ismét beidéztek és közölték velünk, hogy most szembesíteni fognak bennünket azokkal, akik a tett elkövetésével gyanúsítva vannak. Bevezettek bennünket egy nagy terembe, ahol körülbelül 16 an ültek. Alighogy beléptem, azonnal megismertem az ottülők között azt az embert, akit a robbanás után a kör telefonfülkéjében találtam. Ezt azonnal oda is súgtam a melettem lévő pincérnek, Groldberger Józsefnek, aki jelenleg nincs Budapesten, mert mint tüdőbeteget a betegsegélyezőpénztár Balatonfüredre küldte, azonban a pincérszakszervezetben meg lehet tudni a pontos címét. Azt súgtam neki: »Te Józsi, ez az az ember, aki a telefonfülkében volt, amikor én oda bementem« — mire ő azt súgta vissza: »Hiszen ez a Sesevits, az a hires britanniás.« A mellettünk lévő detektív meghallotta ezt a párbeszédet, s odaszólt : »Mondja Sesevits, hol a maga télikabátja?« A kérdezett felállott, s ekkor megfigyeltem, hogy ugyanaz a ruha volt rajta, amit a telefonfülkében viselt, s ez is azt bizonyítja, hogy személyazonosságában nem tévedhettem. Nemsokára azután kivezettek bennünket a teremből, a többi pincért elküldték, engem pedig bevezettek Fogl kapitányhoz, ahol jegyzőkönyvbe mondtam a fenn előadottakat. Azután még többször beidéztek, mig végül a rákövetkező vasárnap reggel, amikor ismét be lettem idézve, közölte velem Angyal detektivfőfelügyelő, hogy szembesiteni fog Sesevítscsel. Fél tizenkettőig vártam ott, akkor a detektivfőfelügyelő közölte velem, hogy Sesevítset a városban seholsem találták, valószínűleg megszökött és igy a szembesités elmarad. (Felkiáltások a szélsöbaloldalon : Nagyszerű !) Azóta semmi érdemleges nem történt ebben az irányban. Beidéztek ugyan egypárszor Fogl kapitány meg is kérdezte tőlem többek között, hogy mi a véleményem, ki helyezhette el a bombát, amire természetesen érdemleges választ adni nem tudtam. Hangoztattam egyszer vagy kétszer, hogy szembesítsék velem Sesevítset, de erre azt a választ kaptam, hogy már meg van állapítva, hogy egy doktor volt a kérdéses pillanatban a telefonfülkében és hogy én nem is ismertem Sesevítset. Válaszom erre az volt, hogy igaz ugyan, hogy nem ismertem, de lehetetlennek tartom, hogy két annyira hasonló ember legyen Budapesten és azok egyformán öltözködjenek. »A bemondottakat szükség esetén esküvel is kész vagyok igazolni.« T. Nemzetgyűlés! Én ezt a privát jegyzőkönyvet a benne foglalt adatokkal ezennel prezentálom a t. kormánynak és talán mégis igazat fognak nekem adni abban, hogy ha egy nyomozásnál ilyen súlyos bűnügyben jelentkezik egy tanú, aki ilyen fontos ténykörülményre mutat rá és felismer egy személyt, akkor a szembesítést még sem lehet talán elmellőzni, ha pedig elmellőzik, ez a legsúlyosabb mulasztás, amit. el ján akkor is el kellett volna indulniok a nyomozó hatóságoknak, ha semmi objektív adat ennek a bejelentésnek valószínűségét nem igazolta volna. Méltóztassék azonban megfigyelni azt, hogy ez a bejelentés február 16-ikán történt és április 3-ikán megtörtént az a bombamerénylet, amelyre t. képviselőtársam is célzott közbeszólásával. Ezt azért hoztam fel, mert ebben az ügyben hozzám igen sok adat futott be, amelyeket azonban félretettem, mert nem tartottam alkalmasnak arra, hogy azokat a rendőrségnek átadva, azokkal még titokban is azonosítsam magamat. Itt kezeim között van azonban egy jegyzőkönyv, amelyet a napokban vétettem fel, mert megjelent nálam bizonyos Kocsondi István nevű budapesti lakos, aki az abban foglaltakat előadta. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Méltóztassék megengedni, hogy ezt felolvassam, mert ezzel a felolvasással csak az a célom, hogy ezt azonnal átadjam a belügyminister ur jelen nem létében az igen t. ministereinök urnák és kérjem, hogy méltóztassék ennek alapján ebben az ügyben újra a legszigorúbb nyomozást felvenni. A jegyzőkönyvben Kocsondi István a következőket adta elő (Halljuk ! Halljuk ! a bal- és a szélsöbaloldalon. (Olvassa) : »Az Erzsébetvárosi Körben történt bombamerénylet napján mint kisegítő pincér lettem alkalmazva a pincérszakszervezet utján 19 más szakszervezeti taggal epyütt. Délután négy órakor mentem fel a kör helyiségébe és segédkeztem a terítésnél. Mikor a terítéssel készen lettünk, a kör vendéglőse és a főpincér elküldtek bennünket a szembenlévő butorraktárba köicsönszékekért. A felszólításnak az ottlévő pincérek mind eleget tettünk, ugy hogy a teremben senki sem maradt. Ezt biztosan tudom, mert én voltam az utolsó, aki a teremből eltávoztam. Este a vacsoránál mint italos ahhoz az asztalhoz voltam beosztva, amelynek háta mögött a bomba robbant. A robbanás pillanatában egy szerencsés véletlen folytán közvetlenül a kijáratnál tartózkodtam, ugy hogy gyorsan kijutottam a teremből. Alighogy magamhoz tértem a robbanás okozta első izgalomból, az volt az első gondolatom, hogy telefonálok a mentőkért. Leszaladtam tehát a földszinten lévő telefonfülkéhez, ahol egy urat találtam, aki a telefonkagylót a kezében tartotta, El akartam venni tőle a kagylót, de ő nem engedte. Ebből szóváltás támadt közöttünk, amig végre is elvettem s a fülemhez tartottam, azonban a telefon erősen búgott, ugy hogy jó néhány percbe került, amig végre a központ jelentkezett. Azonnal bemondtam, hogy értesítsék a mentőket, hogy az «Erzsébetvárosi Körben robbanás történt.« »Még aznap éjszaka bevitték az egész személyzetet a rendőrségre, ahol részletesen kihallgattak bennünket. Másnap reggel fejeződött be a kihallgatás, amikor elbocsátottak;. Har-