Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-21

46 A nemzetgyűlés 21. ülése 1922. évi jtdius hó 14-én, pénteken. Elnök: Képviselő urak, én vagyok hivatva annak megállapítására, hogy a házszabályok alapján a félreértett szavak helyreigazítása címén való felszólalás terjedelmét mikor látom teljesen kimeritettnek. Horváth Zoltán : Elvártam volna nagyatádi Szabó István fölmivelésügyi minister úrtól, hogy amikor ilyen vádak hangzanak el, feláll és megvédi osztályostársait Ezeket voltam bátor előadni. Nagy Ernő: Nem kell azokat védeni. Horváth Zoltán : Mert a hazafiság feltétlenül nemcsak azoknak jár ki, akik a hatalom birtokában vannak, hanem azoknak is, akik a hatalom birtokából kicsöppentek. (Ugy van! abaloldalon.) Nagy Ernő : Búza Barna mindig becsületes ember volt! (Zaj a jobboldalon.) Elnök: Szólásra következik? Bodó János jegyző : Kiss Menyhért ! Kiss Menyhért : T. Nemzetgyűlés ! Eleget teszek annak a parlamenti szokásnak, hogy beszédemet az indemnitási vitában résztvett, előttem szóló szónok beszédébe kapcsoljam bele. Azt az intermezzót, melyet váratlanul és incidentaliter közbeékeltek az események, teljesen kihagyom és visszamegyek Lukács György egységespárti képviselő ur felszólalásához, akinek két gondolatát fogom kommentálni. Az egyik az, hogy szemrehányást tett, illetőleg panaszkodott azért, hogy Magyarország ellen* egész Európában az utóbbi évtizedekben egy rágalmazási hadjárat indult meg, és az ország nem törődött eleget azzal, hogy ugy a sajtóban, mint a politikában ellensúlyozták volna azt a rágalmazó hadjáratot, melyet a különféle nemzetiségek Magyarország ellen intéztek. Ezek a rágalmazások érlelték meg az egyes külföldi államokban azt a meggyőződést, hogy Magyarország olyan poliglott nemzetiségi állam, olyan vegyülék, mely megérett, arra, hogy egy háború alkalmával szétosszák és feldarabolják. Elismerem, hogy ebben a tekintetben tényleg hibák terhelték a múlt kormányzást, mert nem foglalkoztak eléggé ezzel a kérdéssel és hagyták, hogy abban a külföldön bizonyos közvélemény erősödhessék meg. Épen az előttem szóló képviselő ur azonban nem uj ember a magyar politikában ; hiszen ő már 20—25 éve szereplő tagja a magyar közéletnek, ő tehát ezt a szemrehányást, a hibának ezt a megállapítását már megtehette volna, már meg kellett volna tennie a régi rezsim idejében is, akkor is felhívhatta volna az akkori kormányok figyelmét azokra a mulasztásokra, melyeket okvetlenül korrigálni kell. A másik szempont, amelyet a képviselő ur kidomborított az, hogy idefordult a baloldal felé és a technikai obstrukció veszedelmére figyelmeztetett bennünket. Én akármilyen nagy lelkiismeretességgel próbálom is felfedezni az*t a technikai obstrukciót, itt a baloldalon nem látom azt. Hiszen az egész indemnitási vita csak rövid ideje folyik, annak pedig, hogy későn indult meg, abszolute rajtunk kivül álló körülmények voltak az okai. Ezt a szemrehányást tehát nem lehet tenni nekünk. Egyetlenegy kivétel volt a tegnapi nap, amikor egy ellenzéki képviselő lefoglalta magának az egész napot beszédének elmondására ; ettől eltekintve azonban minden ellenzéki képviselő a tárgyilagos bírálat keretén belül maradt, és sem időben, sem előadásban, sem stílusban nem hozott olyant, melyből a t. kormány azt következtethetné, hogy technikai fegyverekkel lépnek fel vele szemben. Egy harmadik dolgot is mondott még a t. képviselő ur, aki, ugy látszik, a mai időben a tüdővész ellen megindított, nagyon helyes akcióján kivül nemzetiségi, külpolitikai kérdésekkel is foglalkozik, és ebben egyetértek vele. Megállapította ugyanis azt, hogy kulturális szempontból óriási szüksége van Magyarországnak, hogy a nemzeti kultúra még nagyobb eszközökkel fejlesztessék, mert a letiport és tönkretett országot az elszakított, vérző részekkel csak a magyar kultúra ereje tudja összekötni. Ebben a tekintetben teljesen egyetértek vele. Ma igazán nem áradhat erről a területről más az elszakított részek felé, mint a magyar kultúra hatalma és ereje, és épen ez az, amit Erdélyben, ÉszakMagyarországon és Bácskában várnak tőlünk. Epen ma kaptam egy levelet Udvarhely vármegyéből egy esperestől, aki arra kért meg annak kapcsán, hogy nemzetgyűlési képviselővé való megválasztásomhoz gratulált, hogy olyan kultúrpolitikát folytassunk, hogy ők a kulturközösséget fenn tudják velünk tartani. Bizonyos tanácsokkal is szolgált erre vonatkozólag melyeket azonban nem fogok nyilvánosságra hozni. Ezek után leszek bátor áttérni arra, ami most a legjobban érdekel bennünket. Egy indemnitási törvényjavaslat van előttünk, és aki pénzügyi jogot tanul — és nagyon sokan vannak itt olyanok — az tisztában van azzal, hogy mi az az indemnitási törvényjavaslat, mi annak természete, milyen külsőségek között jelenik meg, és- tudja, hogy az indemnitási törvényjavaslat karakterisztikuma az, hogy annak rövidnek kell lennie, olyannak mint a szerelmi vallomásnak: rövidnek és velősnek. Ez az indemnitási törvényjavaslat azonban ebben a tekintetben is eltér a régi szellemtől, szokástól, gyakorlattól és mindazon indemnitási törvényjavaslatoktól, melyek eddigelé az országgyűlés elé kerül-. tek, mert nem négy-öt-hat paragrafusból áll, hanem harmincháromból. Tisztára pénzügyi és közgazdasági kérdések kellene hogy benne legyenek az egyes szakaszokban, a mostani javaslat szakaszaiban azonban egyebek is vannak benne, egészen politikai természetű kérdések, olyan politikai kérdések, melyek abszolute nem tartoznak egy indemnitási törvényjavaslat keretébe. Amikor nagy buzgalommal végigolvastam mind a 33 §-t és a pénzügyi bizottság által hozzáfűzött kommentárt, azt a benyomást kaptam, mint mikor egy