Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.
Ülésnapok - 1922-30
A nemzetgyűlés 30. illése 1922. évi július kő 26-án, szerdán. 463 fogásolta, hogy én azt mondottam volna, hogy az ellenzék nem jóhiszemű. Ezt én, t. Nemzetgyűlés, sohasem mondottam. Beszédein elején arra mutattam rá, hogy Pallavicini György nemzetgyűlési képviselő ur múltkori beszédével kapcsolatban szándékozom a tényállást megismertetni, vitatkozni azonban nem szándékozom, mert csak jóhiszemű ellenféllel szoktam vitatkozni. Ez nyilvánvalólag kizárólag és egyes-egyedül Pallavicini G-yörgy képviselő ur múltkori felszólalására vonatkozott ós senki másra. Ennélfogva igen kérem, méltóztassék ezt igy értelmezni és ebben a szellemben felszólalásomat interpretálni. Elnök: Szólásra következik? Petrovits György jegyző : Herczegh Béla ! (Felkiáltások: Nincs itt ÍJ Szentpáli István! Szentpáü István: T. Nemzetgyűlés! A vita mostani végső stádiumában nem szivesen szólalok fel és nem örömest veszem igénybe a Ház szives türelmét. De teszem ezt azért, mert azt hiszem, kötelességet teljesitek, miután — annak ellenére, hogy a Ház mind a két oldaláról elismerték, hogy ma a közgazdasági kérdések azok, amelyek a legégetőbbek és legfontosabbak, mert azokon épithetjük fel Magyarországot, s azok képezik Magyarország kultúrájának és integritásának alapjait, ennek ellenére a közgazdasági kérdéseknek szenteltek a t. szónokok a legkevesebb időt. Száz meg száz téma vettetett fel. A vita szétfolyt és nine annak anyaga, nincs magja. Olyan ez, mint e t .v nagy folyó, amelyről az ember kezdetben azt hitte, hogy hajókat fog mozgatni, malmokat fog hajtani, de amely később szétterül, elmocsarasodik, mert nincsen medre. T. Nemzetgyűlés ! Ha közgazdasági kérdések szóba is kerültek a nemzetgyűlésen, ezek részint nagy általánosságban mozogtak, részint részletekbe mentek és hiányzik az a nagy generális álláspont, amely ugy pénzügyi, mint közgazdasági szempontokból összefoglalja azokat a teendőket, amelyeket a legközelebbi jövőben az államjegyek értékének helyreállítása, valutánknak, — de mondjuk igy — mert valutáról nálunk szó nem lehet, miután csak ércpénz lehet a valuta, tehát a pénz értékének helyreállítása, az állami hitel és természetesen a közgazdasági konszolidáció megteremtése szempontjából feltétlenül szükségesek. Pedig itt van az utolsó órája annak, hogy mindent elkövessünk a legenergikusabban és legcélravezetőbben arra nézve, hogy a korona további áresése megakadályoztassák. Itt van Ausztria szomorú példája. Még tavaly az osztrák korona körülbelül ugyanazon árfolyamon volt, mint most a magyar korona van. Azóta ott sem sokat törődtek a valutának, illetve az államjegyek értékének megjavításával, s ennek folytán bekövetkeztek azok az anarchisztikus állapotok, amelyeknek vége ma is beláthatatlan. Nálunk szintén igy van. Tudjuk, hogy a drágaság ma már oly imminens mérveket öltött, hogy annak leküzdése; bár bizottságok, a nemzetgyűlés, egyesületek fáradnak megoldási módozatokon, mégis aligha fog sikerülni. Nem fog sikerülni, mert hiszen természetes dolog, hogy a drágaságot mégis csak az államjegyek értékének leromlása okozza. Látjuk a szoros összefüggést : amikor a korona értéke csökken, emelkednek az árak. A korona javulása természetesen összefügg" a legteljesebb mértékben a közgazdasági konszolidációval. Függ a budget egyensúlyának helyreállításától, továbbá a kereskedelmi mérlegtől és függ különböző adózási és pénzügyi technikai müveletektől. De az a politika, amelyet eddig követtek, s amely részint adózással, részint pénzügyi módokkal akarta megjavítani az államjegy árfolyamát, természetesen teljesen egyoldalú voltEgységes közgazdasági és pénzügyi politikára kell törekednünk, amelybe harmonikusan beillesztendő nemcsak az ipari és mezőgazdasági, a többtermelési, a kereskedelmi és vámpolitika, hanem a közlekedési és vasúti tarifapolitika, sőt — amit ki fogok mutatni — nagyon a közigazgatás reformja is. Szólok tehát először magáról a költségvetésről. A költségvetési hiány az 1921/22. évekre összeállított költségvetésekben 6 milliárd és 400 millió korona körül van, mondjuk, hogy kereken 6V2 milliárd. Ez az összeg, a mostani indemnitási törvényjavaslat szerint, túl lesz lépve még körülbelül 12 milliárddal. Az összes túllépés tehát 18 milliárd. Ennek a hiánynak eltüntetésére a t. pénzügy minister ur két módot választott. Az egyik a költségek redukciója, a másik az adók emelése. A költségek redukciója ugy történik, hogy, amint jól tudom, körülbelül 10—12.000 tisztviselőt fognak elbocsátani. Ez kb. 1 milliárdnyi összeget jelent, a 18 milliárd deficit tehát le fog szállani 17 milliárdra. Már most, megbocsát nekem a t. pénzügyminister ur, de azt hiszem, hogy ez csak olyanforma orvosság, mintha nagy, fájó sebekre angoltapaszt ragasztanánk. Egymilliárd megtakarítás lesz elérve, holott sok-sok milliárdot kell megtakarítanunk. Nekünk számolnunk kell azzal a nagyon kellemetlen, nagyon fájdalmas érzéssel, hogy tisztviselőink jelentékeny részét el fog kelleni bocsátani. Ausztriában most történik ez, ott is elég későn, — azt hiszem, meg is bánták. A mi költségvetésünknek kb. 60°/o-a tisztviselői fizetésekre esik, tehát, ha a 12 milliárd túllépést nem is veszem kombinációba, a 26 milliárdból körülbelül több, mint 15 milliárd esik tisztviselői fizetésekre. Nem tudom, lehet, hogy ezek mok talán bizonyos mértékben nagyok, mert költségvetésünk nincsen, és én is csatlakozom azokhoz a felszólalókhoz, akik arra kérik az igen t. pénzügyminister urat, hogy a legközelebbi jövőben már költségvetést terjesszen a
