Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-29

408 A nemzetgyűlés 29. ülése 19.22. évi július hó 25-én, kedden. Görgey István : Bocsánatot kérek, beszédem ezen része előtt rámutattam arra, hogy az exportnak és általában a termelésnek az a nehézsége, hogy a termelők tömérdek bizonytalan faktorral kénytelenek számolni. Tudom, hogy a valuta is mindig bizonytalan, de csak addig lesz bizonytalan tényező az ilyen kalkulációnál, amig végre meg tudjuk találni azokat a módozatokat, amelyek mellett pénzünk értékét stabilizálhatjuk. Erre azonban most, mint ide nem tartozóra, természetesen nem akarok kitérni, ez alkalommal kizárólag a többtermelés kérdésével óhajtok foglalkozni, itt pedig — ismétlem — a főérdek az, hogy biztosítsuk a termelőknek a stabilitást. Mélyen t. Nemzetgyűlés ! A kereskedelemügyi minister ur programmbeszédében rámutatott arra, hogy nekünk elsősorban arra kell igyekeznünk, hogy az utódállamokkal kereskedelmi szerződéseket, vagy legalábbis megállapodásokat köthessünk. Ennek a tételnek igazságát és helyességét, azt hiszem, mindnyájan elismerjük. Azonban sajnos, be kell vallanunk, hogy itt olyan nehézségekkel, olyan rosszakarattal kell az utódállamok részéről megküzdenünk, — hogy ugy fejezzem ki magamat : a trianoni béke következtében olyan handicap-pel kell ezen a téren elindulnunk, hogy én, őszintén mondva, félek attól, hogy a kormánynak igen nehéz lesz a helyzete. Hogy csak egy példát említsek, a kereskedelmi szerződések és megállapodások egyik előfeltétele a szabad közlekedés, a könnyű és minden tekintetben szabályozott forgalom lehetősége. Ám, amig minket a trianoni békeszerződés egyrészt kötelez arra, hogy a berni vasúti forgalmi megállapodásokat az utódállamokkal szemben kövessük, addig valahányszor az utódállamokkal ilyen forgalmi tárgyalásokba bocsátkoztunk, mindig azt kellett tapasztalnunk, hogy az utódállamok egyike sem fogadta el a maga részéről ezt a berni vasúti forgalmi egyezséget velünk szemben. így pl. Romániával és Cseh-Szlovákiával egészen a legutóbbi időkig szünetelt a darabáru forgalom s Cseh-Szlovákiával ugyan legújabban már megindult, de Romániával még ezidőszerint sem tudtuk ezt a forgalmat felvenni. Romániával egyébként is nagy nehézségeink vannak. Románia nem ismeri el az érdekbevallást, nem fogadja el az utánvételt és kártérítési igényeink tekintetében szintén olyan megszorításokat tesz, amelyek egyenesen meggátolják a magyar exportőröket abban a törekvésükben, hogy Romániával tisztességgel kereskedhessenek. Természetes, hogy bajok odaát is vannak. Ilyen az is, —ami szintén károsan hátráltatja a mi külkereskedelmi forgalmunkat — hogy Románia a határállomásokra, nem tud idejében elég mozdonyt állítani, az odaküldött mozdonyok is rozogák és kis teljesítményűek, s így nekünk nemcsak saját magunkat, hanem Csehországba és a Romániába irányuló tranzit of orgalmat is el kell látnunk mozdonyokkal, Jugoszláviával hasonló nehézségeink vannak. Elméletben talán még könnyebb volna vele a kereskedelem és a forgalom felvétele, gyakorlatilag azonban ugy áll a helyzet, hogy a magyar ember Jugoszláviába útlevelet nem tud kapni, egyetlen útlevél ára 20.000 korona, s ezenkivül minden áruszállításhoz Jugoszlávia előzetes, külön engedélye szükséges. Itt van azután Lengyelország, egy állam, amely velünk tényleg barátságban akar élni, amely keresi az összeköttetést és jóindulatot tanúsít, s amellyel remélem is, hogy a legközelebbi jövőben olyan megállapodásokat fogunk létesíthetni, melyek legalább a lengyel piacot majd biztosithatják nekünk. Azonban Lengyelország felé, sajncs, csak a lavocsnei határállomás áll rendelkezésünkre. Már most méltóztassék elképzelni, hogy ilyen körülmények között teljesen ki vagyunk szolgáltatva Csehországnak, s ez a magyarázata annak, hogy ha vagonjaink Csehországon keresztül mennek, minden második vagonunk hőnfutó lesz, azt az illető vonatból kidobják, különösen akkor, ha tudják, hogy romlandó áru van benne. A kereskedők tudják, mit jelent ez. Ott minden eszközzel arra törekszenek, hogy tranzitó forgalmunkat és lengyelországi összeköttetéseinket akadályozzák. Igaz, hogy e téren a közelmúltban történtek lényeges eredményes lépések. Itt van a porto-rosei egyezmény, mely különösen a közvetlen kocsiknak átmenő forgalmát szabályozta és lehetővé tette, hogy mi és megszállott területen lévő testvéreink egymáshoz utazhassunk, azonban a többi üdvös forgalmi intézkedést,-amelyről szintén a porto-rosei tárgyaláson történt megállapodás, ezideig nem vitték keresztül, mert Románia nem. ratifikálta az egyezményt, nem fogadta el. Ugyancsak számos szomorú példát hozhatnék fel arra, ami az utódállamokkal való kapcsolatunkat és kereskedelmünket nehezíti. En nem, azért hozom fel ezeket, mintha a kormány ezeknek ép ugy nem .volna tudatában, mint jómagam., hanem csak azért, hogy a laikus nagyközönség is lássa, hogy nem csupán a kormány jóindulatán, igyekezetén és akaratán múlik, hanem a szomszédos államok rosszindulatán, hogy ezideig nem tudtunk annyit elérni, amennyit szerettünk volna. (Helyeslés a jobboldalon.) Rámoltatok pl. arra az abszurditásra, hogy a trianoni szerződés és a békeszerződések a Dunát nemzetközi folyamnak deklarálták, de ezzel szemben pl. magyar hajó Belgrádban nem köthet ki, még pedig azért, mert a belgrádi kikötő a Száva torkolatában van, a Száva pedig nem nemzetközi folyó. Ezenkivül Jugoszlávia az áruforgalom után illetéktelenül 10%, a személyforgalom, után 15% adót szed, ezenkivül partvédelem címén különféle parti illetékeket, egyszóval mindenképen lehetetlenné teszi, hogy a magyar hajózás az Aldunán zavartalan legyen. A Ferenc-csatornába, a Ferenc József-csatornába, minthogy ezek nem nemzetköziek, egyáltalán nem mehet be magyar hajó.