Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-29

A nemzetgyűlés 29. ülése 1922. évi július hó 25-én, kedden. 377 ban is ki van mutatva, hogy a kisbirtokos a nagytermeléssel nem tud lépést tartani, vagyis egy 500—600 katasztrális holdat meghaladó földbirtok átlagos terméseredménye jóval nagyobb, mint amennyit egy 10—20 holdas kisbirtokos 'Bránylagosan ki tud mutatni Ennek dacára általánosan a többtermelés elvének félre tételével hangoztatják azt, hogy a nagybirtokot parcelláznunk kell épen abból a szempontból, hogy nemzetileg megerősödést nyerjünk, a számos kisexisztencia megteremtésével és függetlenné tételével. Ezzel szemben az ipari termelésben nem láthatjuk ugyanezt. Az ipari termelésben a nehézipari, a nagyipari és a nagy vállalkozásban való termelés hódit tért és pedig a kisiparosság hátrányára. Nagyon félek, hogy azok a kisiparosok, akik ma mint önálló exisztenciák fenn tudják magukat ugy ahogy tartani, hovatovább, különösen a mai nagy munkabérek mellett, átalakulnak gyáripari munkásokká. A nagy vállalatok, a nagytőke és általában a nagyipar el tudja viselni ezeket a rendkivül nagy órabéreket, mert a tömeggyártás keretében sokkal inkább lehet a kalkulust megtalálni, mint a kisipar keretében, mely 70—80 koronás órabéreket egyáltalában nem tud fizetni. A nagyiparban ilyen módon veszélyes konkurensére akad, mert a nagyiparos bele tudja kalkulálni a maga termesztményeibe ezeket a magasabb órabéreket is és igy magához fogja vonzani a jobb munkásokat. így a kisipar vissza fog fejlődni, mert az iparos vagy csak maga, vagy csak egypár inassal fogja ellátni azt a munkát, amihez nagynehezen hozzájut. A többtermelés kérdésével kapcsolatban Nagy Emil igen tisztelt képviselőtársam hozta szóba, hogy a folyószabályozások a talaj kiszáradását eredményezik és itt egy hibát állapított, 'meg, azt, hogy a folyószabályozás és az öntözés nem hozatott junctimba Egy tévedésére mutatok rá igen tisztelt képviselőtársamnak, amennyiben a folyószabályozás és öntözés nincsenek összefüggésben egymással. A többtermelés szolgálatába elsősorban az a nagyszabású ármentesités állíttatott be, melyet főként a Tisza mentén végeztünk az elmúlt évtizedek alatt és amellyel ma egész Európában vezetünk. Ezekkel az ármentesitésekkel kapcsolatban történt a belvízrendezés, mely az ármentesitett területek vizeit van hivatva a folyókba lecsapolni. Ugyanakkor azonban, amikor a belvízrendezés nagy sikeréről számolunk be, be kell számolnunk egy kedvezőtlen jelenségről is, arról tudniilik, hogy a csatornákkal át meg átszelt területeken magának a talajvíznek a szine szállt le, minek következtében a belvízrendezés a talaj kiszáradására károsan hatott közre. Nem a folyószabályozással, hanem a belvízrendezéssel kell az öntözést kapcsolatba hozni. Ezen öntözési kérdések, melyek a mezőgazdasági munkálatok életfeltételei, csak ugy oldhatók meg, ha elegendő mennyiségű vizről tudunk gondoskodni. Ezt a kérdést meg lehet NEMZETGYŰLÉSI NAPLÖ, 1922—1926. — II, KÖTET. oldani a folyók mentén, igy a Duna, Tissa, Maros és a Kőrösök stb. mentén, de nem lehet megoldani a Duna—Tisza közén mindaddig, amig a Duna—Tisza-csatorna megépítéséről komolyan szó nincs. A Duna—Tisza-csatorna az eddigi tervek szerint Budapestről kiindulva. Szeged, Szolnok, ezidőszerint pedig Csongrád környékén ömlenek a Tiszába. Ez a csatorna vízhozamával lehetővé tenné a Duna—Tisza közén az öntözést. Ehhez a megoldáshoz annál is inkább hozzá kell nyúlnunk, mert sem természetes, sem műtrágyával az ország kellőkép ellátva nincs. Hogy azonban a Duna—Tisza-csatorna létesíthető legyen, ahhoz elengedhetetlenül szükséges a soroksári Dunaág szabályozása, szükséges tehát az ipari és kereskedelmi kikötő olyan kiépítése, mely szerves összefüggésben a soroksári Dunaággal olyan magas Dunavizszin létesítését teszi lehetővé, melyből a Duna—Tisza-csatorna táplálása is lehető lenne. Igy tehát elsősorban intézkednie kellene a földmivelésügyi kormánynak az iránt, hogy a közmunkák között egyébként is az első helyre sorozott kereskedelmi és ipari kikötő kiépíttessék. Ezzel szemben különös körülményre kell rámutatnom, hogy addig, amig a fővárossal egyetemben a soroksári Dunaág felső torkában, á Ferencvárosban 7—800 méter hosszú idénykikötőt építenek, ugyanakkor szóbakerül egy idegen tőke vállalkozása, a Schneider Kreuzot cégé, mely a nagy Dunában egy konkurens kikötőt kivan létesíteni. Nem ismeri a közvélemény azokat a megállapodásokat és szerződési pontokat, melyek köttettek, magam sem tudom, hogy a kormány közvetlenül vagy valamely exponense által milyen tárgyalásokat folytatott ezzel a céggel, a magam részéről azonban ismerni kívánom ezen szerződés minden részletét, és megállapítani kívánom, hogy mindaddig, amig az a kikötő részlet, melyet a főváros több mint harmincmilliós beruházással abból a célból létesített, hogy a soroksári Dunaág mentén termelt élelmiszerek, illetőleg termesztvények Budapestre felkerülhessenek, befejezést nem nyert, ez a szegény ország nincs arra hivatva, hogy ötven vagy száz esztendőre előre tervezzen és ilyen müvek kivitelébe kezdjen. Ennek nagyon szomorú konzekvenciája az volna, hogy a budapesti ipari és kereskedelmi kikötőt monopóliumszerüieg 90—100 évre idegen tőkének adjuk ki és ezen felettébb hosszú idő alatt viseljük annak minden káros következményét. Tiltakozom tehát az ellen, hogy mindaddig, mig a Ferencvárosban el nem készültek a megkezdett munkálatok, mindaddig, amig a soroksári Dunaág hajózhatóvá nem tétetett ugy, hogy a soroksári dunaágmenti környék termesztményei a főváros ellátására be nem hozhatók, szó essék a nagy Dunaágban egy ujabb, nagyobbszabásu és idegen tőke által létesítendő kereskedelmi kikötőről. Kétségtelen dolog, hogy az ármentesités az országban körül48