Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.
Ülésnapok - 1922-21
30 A nemzetgyűlés 21. ülése 1922. évi július hó 14-én, pénteken. Lukács György "• Ami a másik kérdést illeti, az u. n. választási atrocitások kérdését, én igenis ismerem az atrocitásoknak egy olyan kategóriáját, amellyel mindannyiunknak elemi kötelességünk foglalkozni, azokat az atrocitásokat, amelyekkel a mi ezeréves testvéreinket napról-napra sanyargatják az u. n. utódállamok. Ezekkel az atrocitásokkal igenis magam is foglalkozom minden alkalommal, amikor tehetem, és kötelességünk mindannyiunknak, hogy az atrocitásoknak ezzel a fajtájával a legbehatóbban foglalkozzunk. (Helyeslés.) Az atrocitásoknak az a fajtája azonban, amelyet a t. képviselő ur órákhosszat tárgyalt és amelynek részleteivel itt az ország közönségét foglalkoztatta, engem hidegen hagy és igenis kijelentem, hogy ezekben a kérdésekben egyáltalán nem vagyok szakértő. Minthogy pedig csak azokkal a kérdésekkel szoktam foglalkozni, amelyekhez értek, ezzel a kérdéssel nem fogok foglalkozni. Annál kevésbé fogom ezt tenni, mert hiszen megvan a törvényes fóruma mindezen kérdések lebonyolításának. (Ugg van! jobb felöl.) Arra való a panaszjog, hogy ennek révén az illetékes forumok előtt adja elő mindenki a maga tapasztalatait, ott azután bő alkalma nyilik előhozni mindazt, amit szükségesnek tart. Nem helyes azonban az, hogy előzetes főpróbákat tartsunk itt a Házban és ezekkel a főpróbákkal kössük le a Háznak annyira drága idejét. (Ugy van! jobbfelöl.) A t. képviselő ur tehát nem fogja rossz néven venni, ha fejtegetéseinek erre a részére sem reflektálok, hanem áttérek a magam mondandóira, amelyek keretében azután tekintettel leszek a Ház ökonómiájára és mondandóimat olyan rövidre fogom összefoglalni, hogy ezzel a közérdeket, amely azt követeli, hogy gyorsan befejezzük az indemnitási vitát, ne sértsem. Nem habozom kijelenteni, hogy az előttünk fekvő indemnitási törvényjavaslatot elfogadom. Elfogadnám akkor is, ha az ellenzéki padsorokban ülnék, mert az a felfogásom, hogy az indemnitás nem bizalmi kérdés. Az állam a maga életműködését pillanatig sem szüneteltetheti, amint egyáltalában semminemű élő organizmus a maga életműködését abba nem hagyhatja a tönkremenetel veszedelme nélkül. Az a felhatalmazás tehát, hogy a kormány a legutóbbi költségvetési törvényben alkotmányosan rendelkezésére bocsátott anyagi eszközöket folyamatosan mindaddig igénybevehesse, mig a törvényhozás az uj költségvetést meg nem alkotja, nem a kormány iránt való bizalomnak, hanem az állami élet menete szakadatlanságának, az állami életműködés zavartalanságának kérdése. Nagyon jól tudom, hogy vannak az indemnitási törvényjavaslatnak olyan részei is, amelyek túlmennek a legutóbbi költségvetés keretén, valamint hogy vannak abban olyan rendelkezések, amelyek nem tartoznak a szorosan vett indemnitási kérdések komplekszumába. (Iyaz ! Ugy van! a baloldalon.) Mindezen kérdésekre nézve készséggel koncedálom, hogy helyes, és a parlamentáris felfogásnak megfelel, ha ezek a kérdések a kormány • iránt való bizalom szempontjából tárgyaltatnak. Magának az imdemnitás kérdésének dolgában azonban fentartom azt a nézetemet, hogy ez a kormány iránti bizalomtól független. Mindazonáltal avval a parlamentáris gyakorlattal is számolok, amely szerint nálunk a politikai pártok rendszerint — nem mindig, mert hiszen az ellenkezőre is nagyon sok példa van — a bizalom szempontjából szokták az indemnitás kérdését is tárgyalni. Számolva evvel a felfogással, kijelentem, hogy én a kormány iránt való bizalom szempontjából is hozzájárulok ehhez a javaslathoz, hozzájárulok annak egészéhez, tehát azokhoz a részeihez is, amelyekről a t. ellenzék azt vitatja, hogy nem tartoznak indemnitási törvényjavaslat keretébe. A nemzet képviseletének sohasem szabad figyelmen kivül hagynia azt a konkrét világhelyzetet, amelyben a nemzet van, és sohasem szabad elszigetelten tekintetbe vennie a nemzetet akkor, amikor annak akaratát van hivatva kifejezésre juttatni, hanem mindenkor aszerint kell a nemzet sorsát intéznie, amint a nemzetnek, mint a népek összessége egy tagjának, érdekei kívánatossá teszik. Ennek a tételnek az igazságát szomorúan ismerhettük meg saját tapasztalatainkból. (Ugy van!) Bátor leszek t. képviselőtársaim figyelmét a közeimultra irányítani, arra a közelmúltra, amelyre, fájdalom, most ugy tekintünk vissza, ugy érezzük, mintha századok választanák el tőlünk: a világháború kitörését közvetlenül megelőzött évtizedre. A történetírók pragmatikusan is ki fogják fejteni ennek az emberiség történetében páratlanul álló nagy világégésnek előzményeit, fejlődésének fázisait, az arra történt előkészületek fokozatosságát. Fájdalom, mindezekből a jelenségekből a magyar országgyűlés alig észlelt valamit, pedig morajlott a föld lábaink alatt, vészes előhírnöke gyanánt a készülődő rettenetes kitörésnek. Ám mindebből alig észleltünk valamit, mert nem törődtünk a világhelyzettel, mert minden erőnket és időnket a magunk kicsinyes belső bajai foglalták le és ezeknek keretében határtalanul áldoztunk a visszavonás ősi szenvedélyének. Pedig milyen nagyszerűen lehetett volna felhasználni legalább az utolsó évtizedet, fehasználni az előkészületre, az erőgyűjtésre, arra, hogy ellensúlyozzuk irigy szomszédainknak ellenünk meginditott rágalmazási hadjáratát, hogy az igazság propagandájával ellensúlyozzuk a hazugság és rágalom propagandájának azt a hadjáratát, amelyet nyíltan és szemérmetlenül folytattak ellenünk és amely végeredményben vesztünket okozta. (Igaz ! Ügy van !) A világhelyzettel való ennek a nemtörődésnek ódiumát nem kívánom kizárólag a magunk
