Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.
Ülésnapok - 1922-26
221 A nemzetgyűlés 26. ülése 1922. katholikus tanács elkezdte az uj kultuszministérrel a tárgyalásokat. Azonban megakadt a kérdés, aminek nagyon súlyos pikantériái vannak, amelyekre most nem akarok rámutabni. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) -Talán majd egyszer érdemlegesen fogunk erről is tárgyalni, bogy miért nem lebetett megcsinálni akkor a katholikus autonómiát. Tetemre bivom azonban mindazokat a képviselőtársaimat, akik valamikor vérig és késbegyig menő barcot folytattak a jkatholikus autonómiáért, bogy most miért hallgatnak. Meg kell csinálni ezt is, és felhivom a kultuszminister ur figyelmét erre a kérdésre is. T. Nemzetgyűlés ! Sajnos, hangom nem birja már a további beszédet, ezért rövidre fogom mondanivalóimat. (Halljuk! Halljuk! half elöl) Utalni kivánok egy, a mostani vita során elhangzott óhajra, amely nem tudom már, melyik oldalról intéztetett a közvélemén}hez. Ez az óhaj azt foglalta magában, hogy helyre kellene állítani végre Magyarországon a tekintélyeket. Hát én is ezen az állásponton vagyok. Végre helyre kellene állítani a törvények tekintélyét, (ügy van! balfelöl.) helyre kellene állítani az egyéni tekintélyt is, helyre kellene állítani a kormány tekintélyét és mindazokét, akik ebben az országban nagy és nehéz feladatokra vállalkoztak. De amikor azt látom, hogy ebben az országban elkezdődött a tekintély-telének uralma, amikor látom, hogy minél jobban tud valaki ököllel dolgozni s minél jobban tud felelőtlen érzéssel mérgező jelszavakat beledobni a közéletbe, annál inkább boldogul, akkor nincs sok reményem ahhoz, hogy ez a mai helyzet belátható időn belül megváltozzék és a tekintélyek uralmát visszaállíthassuk. Mert hogyan lehet a tekintélyek uralmáról beszélni, — és méltóztassék megengedni, hogy itt egy kissé visszatéijek a kultusztárcára* — amikor megcsináltak itt Magyarországon egy szerencsétlen törvényt, amely az országnak tekintélyét az egész világ előtt meghurcolta. Megcsinálták a numerus clausust, amely a magyarság kulturális tekintélyét renditette meg, mert sehol a világon senki sem gondolt még arra a vakmerőségre, hogy egy társadalom a maga köréből egyeseket, annak a társadalomnak egy részét, elüssön a kultúra forrásaitól. Magyarországon történhetett csak meg, hogy ennek a társadalomnak egy részét, a tudományra szomjas ifjú nemzedék egyes tagjait elkergették a magyar tudomány forrásaitól, átüldözték őket a határokon túlra, külföldi egyetemekre, hogy ott enyhítsék tudományszomjukat. Az a sok idegen földön tanuló diák örök izgatás lesz Magyarország ellen. Méltóztassék ezt lelkiismeretük mérlegére tenni, jól megmérni, mert az az antiszemita tendencia, ami ebben megnyilvánult, gyermekes és nevetséges volt, hisz nem azokat üldözték el, akiket el akartak üldözni, hanem a szegény kis-zsidókat, a kis zsidógyerévi július hó 20-án f csütörtökön. mekeket nyomorították meg vele, ezeket üldözték ki a prágai, a bécsi, a berlini és a többi egyetemekre, hogy ott kínlódjanak, szenvedjenek. Én azonban hiszem, hogy ennek ellenére is ezek a gyermekek, akik tudományszomjukkal azt bizonyítják, hogy kulturemberek, érezni fogják, hogy ez a vétek és bún nem a nemzet lelkének kisugárzása volt, hanem csak egy elfogult politikai megnyilatkozás, és ha visszakerülnek, újra becsületes nemzeti munkásai lesznek ennek a társadalomnak. Vázsonyi Vilmos: Ugy van! Helyes! Pakots József : T. Nemzetgyűlés ! A numerus clausus-szal szemben ime most már még a megszállott területeken is megnyilvánult az ellenérzés az ott élő magyarság részérő], akik nyilván abból indulnak ki, bo.y ők ott jobban érzik azt, — közvetetlenebb lévén kapcsolatuk a nyugati államokkal, — hogy mennyire árt Magyarországnak ez a numerus clausus. Olvasom egy a napokban megjelent ujságközleményben, hogy az erdélyi magyar egyházak püspökei elhatározták, hogy akciót indítanak a magyarországi numerus clausus eltörlése érdekében. A katholikus, a református, az evangélikus és az unitárius püspökök közös konferenciára gyűltek össze Kolozsvárott, hogy megbeszéljék azokat a módozatokat, amelyek mellett sikerrel járhat akciójuk és fölfogják kérni a Szegedre menekült kolozsvári tudományegyetem tanácsát, hogy az ő kívánságaikat tolmácsolja a magyar kormánynál. Ez komoly akció. Itt egyházak kópaselői, fenkölt lelkű, komolyan gondolkozó egyházi férfiak akarják kiirtani a felekezeti gyűlölség által a magyar törvénykönyvbe becsempészett szomorú törvényt, amelyet a közvélemény annak idején nem akadályozhatott meg, mert már annyira meg volt fertőzve, hogy nem tudott ellene tiltakozni, nem volt ellenállóképessége. Es a tekintélyek helyreállítását akarjuk, amikor egy, azóta már szerencsére hatályát vesztett törvény, mely a botbüntetésről rendelkezett, Magyarország tekintélyét nemcsak alapjaiban renditette meg, hanem valósággal balkáni nívóra sülyesztette. Hogy lehet ilyen körülmények között a botbüntetési törvény után a tekintélyek helyreállításáról beszélni. Nem tudom megérteni, minő közömbösséggel nézték az elmúlt korszakban olyan kulturemberek is ezt a tényt, akiknek az lett volna hivatásuk, hogy künn a társadalomban is tiltakozó demonstrációt rendezzenek épen a magyar kulturjavak megőrzése érdekében. Lehet itt a tekintélyek helyreállításáról beszélni, amikor még nem régen azt olvastam gróf Apponyi Albertről, hogy bandavezér, (Felkiáltások balfelöl: A kormány lapja irta, a Szózat !) amikor az elfogult kurzus-politika Apponyi Albertet nem tartja eléggé katholikusnak, vagv r amikor Rákosi Jenőt, a 20 millió magyarról álmodozó nagy nemzeti