Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-23

110 A nemzetgyűlés 23. ülése 1922. évi július hó 17-én, hétfőn. megverték, akasztófa és drákói rendszabályok után kiabálnak, ugyanazok védték Dato spanyol ministerelnök gyilkosait, védték a bajor túszok lemészárolását, sőt védték az orosz borzalmakat, kivált Rosenfeld képviselő, de még inkább Radbruch elvtárs igazságügyminister, aki nem átallotta azt mondani, hogy mindenféle gyilkosság elitélendő, de csak addig, amig az önfeláldozás készségével nincs összekötve ; sohasem fogjuk tűrni, hogy a meggyőződés szent szenvedélyétől fűtött merénylőket a rablógyilkosokkal egy sorba állítsák.« Patacsi Dénes : Szép tanok ! Pintér László : Hát ha odakünn azok meg vannak rettentően botránkozva, ha egy forradalmi kirobbanás történik a jobboldalon, akkor azt mondhatjuk reájuk joggal, hogy szinte legalizálták a politikai gyilkoss'ágot, mikor azt mondják, hogy a meggyőződés szent hevétől fűtött merénylőket a rablógyilkosokkal egy sorba állítani nem lehet. Igen t. Nemzetgyűlés, vájjon az a golyó, amely Wilson tábornagyot London utcáján leterítette, nem azt mutatja-e, hogy a békeszerződés nyomán beállott balkánizálódás mindinkább Nyugat felé tolódik és a Balkán kikötött a brit szigeteken ? A békekötés Európát politikailag kiforgatta sarkaiból és nem csoda, hogy e sarkaiból kiforgatott Európa nem tud megnyugodni. De igy van ez gazdaságilag is. (TJgy van! jobb felöl.) Mindenek harca mindenek ellen dul és száguld országokon keresztül és országokon át. Faj fajjal szemben, osztály osztállyal szemben, munka munkával szemben, a tőke tőkével szemben áll. A népek vergődnek és a hatalmasok nem tudják megmutatni azt az utat, amely ebből a vergődésből kivezetne, mert azt az egyetlen utat, amelyen lehetsége« volna megtalálni a kivezetést, megmutatni tiltja a gőg, mivel ez az ut az őrület békéjének revíziója lenne, s igy nagyon jól mondták a német politikusok, amikor a politika termében a német nemzet gyászának adott kifejezést Rathenau meggyilkolása felett, — és ez vörös fonalként húzódik végig minden akkori beszéden — »Unter dem Druck der Reparation, kein innerer Friede«. »Addig, amíg nem enyhítenek az elnyomás béklyóján, nincs belső béke.« És ha panaszkodnak arról, hogy minálunk egy túlfűtött atmoszféra van, amelyben még mindig történnek villamos kipattanások, ugy ismét azt mondhatjuk, hogy amig a győzők be nem látják, hogy az erőszak politikáját revidiálni kell, addig nem is lehet beszélni arról, hogy a nyugalom és béke teljes mértékben visszatérjen az országba. (Ugy van ! jobbfelöl és a középen.) Igen t. Nemzetgyűlés ! Ami ko í koncedálom, hogy azzal nem igazolunk semmit, ha rámutatunk, hogy külföldön is igy van, akkor kell hogy rámutassak egy nagy differenciára, amely köztünk és a külföld között fennáll és ez az, hogyha a külföldön is arra törekszenek, hogy a békebeli életnek harmonikus gondolkozás és érzésvilágát visszavezessék, de nem állanak a világ elé, hogy a belső bajt és sebet odatárják a világ szeme láttára. Itt a differencia. Nálunk egy csoport van, amely abban találja kedvét, hogy künn a külföldön, — amikor innen a büntető igazságszolgáltatás elől kiszökhetett, azután, hogy felgyújtotta fejünk felett a háztetőt — másban sem találja kedvét, mint hogy — magyarán mondva — a saját fészkébe piszkítson. Nem alkalmazom e csoportra az »emigráció« megtisztelő szavát, sokkal inkább lehetne ezeket hasonlítani azokhoz a patkányokhoz, amelyek a sülyedő hajóról elszöknek. Mi, akik a határszélen lakunk és gyakran összeköttetést tartunk fenn a megszállott területek népével, tudjuk, hogy az úgynevezett emigránsok nem elégszenek meg azzal, hog)*- magában Bécsben piszkolják és gyalázzák saját hazájukat, hanem elmennek a megszállott területekre is és ott igazolják a megszállóknak a magyarsággal szemben elkövetett atrocitásait. Gyakran szó esett a t. túloldalon Garamiról, arról az emigránsról, aki állítólag a krémje ennek a társaságnak. Nem beszélek arról, hogy Garami a forradalmi kormánynak szintén tagja volt, még pedig nem, kényszerűségből, mert hiszen egyik beszédében, amelyet az Országos Munkaügyi Tanács megalakulásakor mondott, kijelentette, hogy örül annak, hogy tagja lehet a forradalmi kormánynak, nem azért, mert a polgári jogokat mindenkinek megadta, hanem mert halad a szociális termelés felé, mondom, erről nem beszélek, de ha Garami haza akar jönni, akkor ne azt az utat válassza, amelyet 1922 május 1-én választott, amikor elment Pozsonyba, az ottani szociáldemokraták májusi gyűlésére, amelyen mondott egy beszédet, amely a—z-ig nem. volt más, mint piszkolása Magyarországnak. Ha jól tudom, Rupert képviselő ur volt az, aki Garami visszajövet elét kívánta. Énnekem nincs az a véleményem Garamiról, amelyet Rupert képviselő ur táplált felőle. Rupert képviselő ur ugyanis »Garami Ernő, a becsületes« címen cikket irt róla, melyben nem mond többet, mint a következőket (olvassa) : »A magyar polgári társadalom soha nem. volt ellensége a munkásságnak, mely jobbára soraiból került ki. Mindig csak zsidó vezéreitől irtózott és azért irtózott Garamitól is. Egyelőre elégedjünk meg azzal, hogy Garami nem volt hajlandó ministerséget vállalni.« Elmondja ebben a cikkben, hogy »Először József főherceg ellen volt kifogása. Megtették a kedvét, a főherceg félreállott. Most meg azt követelte, hogy a hadügyministeriuinból az összes reakciós nemzsidópárti tiszteket távolítsák el és becsássák szabadon azokat a kommunistá-kat, akik nem raboltak vagy nem gyilkoltak.« Ugyanaz a Rupert képviselő ur, aki annyira panaszkodott a cenzúra miatt, a következőket irja (olvassa) : »Garami Ernő Bécsben megkezdte munkáját, a Neue Freie Presse-ben panaszkodik, hogy Magyarországon a politikai erkölcs elfajult (t. i. nem zsidó többé), hogy az újságok nem jelenhetnek meg (t.i. a zsidó újságok), melyek a polgári becsületesség cenzúráját is kibírják, szabadon Írhatnak, hogy a Dunántúl véres pogromok vannak (itt-ott a nép igazságos dühe