Nemzetgyűlési napló, 1922. I. kötet • 1922. június 19 - 1922. július 12.

Ülésnapok - 1922-12

Ä nemzetgyűlés 12. illése 1922. évi július hó 4-én, kedden. 239 álláspont. Hát, t. Nemzetgyűlés, én azt hiszem, hogy erről sokat lehetne vitázni. Figyelmeztetem azonban a t. ministerelnök urat, hogy ne vegye rossz néven, ha olyan elméleteknek követői akadnak, amely elméleteket ő maga állított fel. Itt van előttem, t. Nemzetgyűlés, a ministerelnök ur hódmezővásárhelyi programmbeszéde, amelyben ő a következőket mondotta. (Olvassa) : »Hegedűs Lóránt t. barátomnak nagy erőfeszitése egy heroikus küzdelme volt a pénzügyi válságban. Nem ő, nem a nemzetgyűlés és nem a kormány volt az oka annak, hogy az ő törekvései sikert nem eredményeztek. Hiszen elég, ha rámutatok arra, hogy addig, amig fejünk felett a reparáció Damokles-kard ja lebeg, addig ebben az országban a pénzügyi konszolidáció reménye nagyon csekély. 0 14 törvényjavaslatot alkotott, amelyekben az adózást a végsőkig feszítve a vagyonváltságot is behozva, igyekezett pénzügyeinkben rendet teremteni, s amikor ez a munka befejezéséhez közeledett, elég volt a külföld egy rövid szava, hogy összeomoljon az egész terv és elpusztuljon annak a munkának gyümölcse, amit ő készített elő.« Majd ugyancsak itt a következőket mondotta a ministerelnök ur. (Olvassa.) »Nem vagyunk képesek rendes adópolitikát csinálni, avagy még csak terveket sem építhetünk mindaddig, amig a reparáció mint Damokles-kard a fejünk felett lebeg.« Hát, t. Nemzetgyűlés, ezek a kijelentések' amelyeknek érdemi helyességéről, vagy helytelenségéről e pillanatban nem kívánok vitatkozni, nem alkalmasak arra, hogy olyan atmoszférát teremtsenek meg, amelyben a dolgozó polgárok a reájuk rótt terheket abban a tudatban viselhessék el, hogy az állam pénzügyi konszolidációja érdekében viselik ezt az áldozatot. Ami már most ezzel a kérdéssel összefüggőleg Nagy Emil t. képviselőtársam tegnapi előadását illeti, amelyben ő fedezetlen bankjegyek kibocsátását követelte beruházási célokra, legyen szabad erre röviden a következő megjegyzéseket tennem. T. Nemzetgyűlés! Én ebben a tekintetben a kormány álláspontját helyeslem. Mert én ugy hiszem, hogy ahogyan Nagy Emil t. képviselőtársam felépítette a dolgot, az egy kissé romantikusan hangzik. 0 azt mondja, hogy méltóztassék utak építésére két milliárdot felvenni, az utakat megépíttetni, és akkor meg fogjak találni az ellenszolgáltatását annak a két milliárdnak a nemzeti vagyon gyarapodásában. Hát ez igen tetszetős teória, rá kell azonban mutatnom, hogy ha at. képviselő ur egy-két milliárdos költségvetést vesz fel ma arra a célra, hogy az utakat ezzel az összeggel megépíttesse, ezeknek az utaknak megépítése abban a pillanatban, amint az a bizonyos fedezetlen két milliárd ki fog bocsáttatni, nem két, hanem négy milliárdba fog kerülni (Igás! Ugy van! bal" felöl.) s ha oz a két milliárd bankjegy kikerül a forgalomba, a drágaság nyomban olyan számmal fog nagyobbodni, hogy a kormány kénytelen lesz a másik négy milliárdot közalkalmazottai révén újra beledobni a nemzet gazdasági életébe, vagyis egy cirkulus viciosus lesz ez, amiből minden fakadhat, csak nem a drágaság letörése és nem a pénzügyi konszolidáció. (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon.) De legyen szabad rámutatnom még egyébre is. Ha ráhelyezkedünk arra az elméleti alapra, hogy fedezetlen bankjegyekkel próbáljunk beruházásokat csinálni, akkor nem olyan egyszerű kérdés az, hogy vájjon milyen sorrendben fogjuk a legégetőbb szükségleteket kielégíteni. En aláírom azt, t. Nemzetgyűlés, hogy az utak rendbehozatala eminens nemzeti, állami érdek. De legyen meggyőződve az igen t. képviselő ur, hogy abban a pillanatban, amint erre az útra rálépünk, az elsőrangú elhanyagolt érdekek olyan konkurrenciája fog kifejlődni, hogy sem a kormány, sem a törvényhozás nem fogja tudni megtalálni a helyes utat. Méltóztassanak csak arra gondolni, hogy az utak rendbehozatalával konkurrálni fog az építkezések megindítása, már most tessék eldönteni, melyik legyen az az ut, amelyen az első stációt az egyik vagy másik szükséglet fogja jelezni, és tessék elgondolni azt is, nem fog-e ez ismét arra vezetni, hogy újból osztályellentéteket szítson, nem fog-e arra vezetni, — ha ebből ki akarunk jutni — hogy egyik szükségletet a másik után próbáljuk ezen a nagyon labilis alapon kielégíteni. T. Nemzetgyűlés! Nagy Emil t. képviselőtársam gondolatában azonban van egy nagyon értékes elem és ez az, hogy itt munkaalkalmat kell teremteni, közmunkákról kell gondoskodni, hogy ebben az országban munkanélküliség ne legyen, hogy azokat a munkaerőket is, akiket ma ezerszámra bocsátanak el, uj munkaalkalmak teremtésével feltudjuk szivni. En azonban ugy látom, t, Nemzetgyűlés, hogy ennek útja nem más, mint a külföldi tőkének idevonzása. S itt jutok el újra beszédem politikai vonatkozásaihoz. A külföldi tőkének hozzánk való eljutása bizonyos előfeltételektől függ. Ezen előfeltételek között elsősorban az úgynevezett és sokszor már szinte gúny tárgyává tett jogrend szerepel. (Ugy van! balfelol.) Nem akarok Nagy Emil t. képviselőtársammal rossz viszonyba kerülni és nem akarom, hogy lassankint reám vonatkoztatva is megállapítsa, hogy azért nincs Magyarországon jogrend, mert én a jogrendhiányt szóvá teszem, de legyen olyan kegyes és engedje meg nekem, hogy az ő beszédéhez ebből a szempontból mégis két reflexiót fűzhessek. (Halljuk ! Halljuk ! balfelol!) Az egyik az, hogy t. képviselőtársam azt mondja: Az egész világon követtetnek el bűncselekmények. Mindenütt a világon. És hivatkoznak a fascistákra, Németországra, talán a sinfiinekre is — ha elfelejtette őket, akkor