Nemzetgyűlési napló, 1920. XVII. kötet • 1922. február 09. - 1922. február 23.

Ülésnapok - 1920-309

A nemzetgyűlés 309. ülése 1922. évi február hó 9-én, csütörtökön. 23 javaslat nem tesz különbséget, hogy az a tisztviselő mennyi ideig szolgált a fronton, vagy a katonaságnál. Abban sem tesz különbséget, hogy a fronton teljesített szolgálatot, vagy pedig hadtápszolgálata volt. Orbok Attila: Nem is lehet különbséget tenni. Nagy János (egri) : Ha nem is lehet különbséget tenni, de abban az egyben okvetlenül szükséges különbséget tenni, hogy hány esztendeig szolgált a katonaságnál. Ezt ugy vélném keresztülvihetni, hogy a kárpótlás jellegével biró személyi pótlék annyi évig járjon neki csorbítatlanul, ahány évig a katonaságnál szolgálatot teljesített. Ami pedig a kinevezésben való mellőzését illeti, csak akkor előnyös reá nézve ez a kárpótlás, ha minden csorbítás nélkül adatik meg neki az a személyi pótlék időre, mely idő alatt a kinevezésben mellőztetett. Nagyon fontos, hogy azok, akik hadiszolgálatban voltak, a kinevezés és előlépés tekintetében bizonyos méltánylást érdemlő figyelemben részesüljenek. Erre vonatkozólag egy másik határozati javaslatot vagyok bátor előterjeszteni, amely a következőképen szól (olvassa) : »A nemzetgyűlés a pénzügyi bizottságnak 426. számú törvényjavaslata tárgyában tett jelentésében leszögezett állásfoglalás nyomán utasítja a kormányt, hogy a jövőben eszközölhető kinevezésekre a hadviselt alkalmazottaknak, de főkép a háború alatt hibájukon kivül elmellőzött és szolgálati szempontból jogos kifogás alá nem eső hadviselt tisztviselőknek beszámítható szolgálati idejére a kinevezési sorrend megállapításánál különös figyelemmel legyen.« A hadiszolgálatot teljesített tisztviselők érdekében még javasolnám, hogy ez a személyi pótlék a nyugdíjba is beszámítható legyen, mert ha ez nem történik meg, az igen sok anomáliára vezet. Erre már precedens is van. Az 1914 : XXXVI. te. ugyanis előírja, hogy azok a felekezeti középiskolai igazgatók, akik csak hat évig igazgatók és azután másokat választanak, igazgatói pótlékban, személyi pótlékban részesüljenek, és ez a törvény kimondja, hogy ez a személyi pótlék a nyugdíjba is beszámítható még akkor is, amikor az illetők ennek élvezetében már nincsenek. Ugyanígy alkalmazható ez a hadiszolgálatot teljesítő tisztviselők nyugdíjazása esetén is. Mert megtörténhetik az, hogy egy VI. fizetési osztályban levő számtanácsosnak, aki ezt a hadi személyi pótlékot kapja, mivel még élvezetében van ennek a személyi pótléknak, de tovább nem mehet, nyugdíjába beszámítható lesz ez a személyi pótlék, mig ellenben egy ministeri tanácsosnak, akinek módja van előlépni az V. fizetési osztáyba is, az előléptetés következtében beszüntetik ezt a személyi pótlékot és így kisebb fizetéssel fog nyugdíjba menni, mint amennyivel az a számtanácsos megy nyugdíjba. Ennek az anomáliának elkerülése végett szükségesnek tartom, hogy ez a személyi pótlék a nyugdíjba is beszámítható legyen. Ezeknek előterjesztése után a törvényjavaslatot általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Helyeslés.) Elnök: Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző : Somogyi István ! (Felkiáltások : Nincs itt !) Fáy Gyula ! Fáy Gyula: T. Nemzetgyűlés ! Nem akarom kockára tenni ennek a javaslatnak letárgyalását és elmondandóimat a lehető legrövidebbre szabom. Ez a törvényjavaslat ugyebár a közszolgálati tisztviselők és egyéb alkalmazottak helyzetén kivan javítani. Nem akarom bővebben részletezni azt a kálváriát, melyet a magyar tisztviselői kar a háború forradalmak óta megjárt, amelyet még most is tapos, amelynek sara azonban őt be nem szennyezte. Nemzetünknek a tisztviselői kar valóban egyik legjobb társadalmi rétege, mely teljes jóhiszeműséggel hárította el magától azt, hogy egyéb lukrativ foglalkozásokra adja magát és ehelyett a biztos jövő reményében az állam szolgálatába lépett. Fájdalommal látjuk, hogy a viszonyok változtával nemcsak a tisztviselőknek a biztos jövőbe vetett reményük homályosult el, hanem ime mindennapi megélhetésük sincs kellően biztosítva. Nem lehet az ő megélhetési, viszonyaikat semmi más produktiv munkások megélhetési viszonyaihoz hasonlítani, mert minden más munkásnak mégis módjában van a megélhetés minimumához szabni munkájának árát, amitől az állami tisztviselők elesnek. Nem akarok beszélni az utolsó eladott családi ékszerekről, az eladott dunnákról és legszükségesebb bútordarabokról, melyeknek árán a magyar tisztviselőnek kenyeret kellett vennie, csak annyit kívánok konstatálni, hogy ezt igy tovább nem lehet folytatni, mert ha ez tovább igy folytatódik, az mindenesetre az állam gépezetének csődjéhez fog vezetni. Ezen tehát mindenesetre segíteni kell. Fájdalom azonban, szintén köztudomású államháztartásunk túlterheltsége, mely valóban hasonlít ahhoz a szekérhez, mely a magasan terheltség miatt egyensúlyát már elvesztette, ugy hogy arra sem egy villa, sem egy lapát, sem egy csomó már többé nem fért. De ez a törvényjavaslat keresi a módját, hogy hogyan lehetne mégis a magyar tisztviselői karon segíteni. A segítséget ott találja meg, hogy az összes mellőzhető tisztviselők lecsatolásával a megmaradó tisztviselőknek illetményeit pótolja meg bizonyos ujabb adó- és illetékemeléssel szerzendő állami jövedelemből, ugy hogy ha nem is helyezi őket abba a jólétbe, melyet reméltek és amelyre igazán rászolgáltak, legalább a mindennapi kenyeret biztosítja számukra. Elismerem, hogy a törvényjavaslatnak ez a tendenciája valóban drákói rendelkezéseket tartalmaz, de leszámolok azzal, hogy igazán kényszerhelyzet előtt állunk, melyen másként segi-