Nemzetgyűlési napló, 1920. XVII. kötet • 1922. február 09. - 1922. február 23.

Ülésnapok - 1920-313

A nemzetgyűlés 313. ülése 1922. évi február hó 14-én, kedden. 135 g^dményeket, melyeket a kormány hozott, elveit feladva, mint saját álláspontját tekintette volna. Ki kell ép ezért jelentenem, hogy ezzel a javaslattal szemben az elvi álláspontom teljesen elutasító. Ezt a javaslatot én semilyen formájában el nem fogadom, meg nem szavazom. Nem fogadom el pedig — anélkül, hogy az egyes rendelkezéseinek részletes birálatába belemennék — azért, mert én semmiféle választójogi visszafejlesztéshez a magam felelősségét, a magam szavazatát oda nem adom. (Helyeslés half élei.) S amikor ezzèl a választói javaslattal szemben állást foglalok, ez az első szempont az, amely engem arra késztet, hogy a javaslatot ab ovo visszautasítsam. Ne méltóztassék elfelejteni, hogy a magyar állami élet fejlődésében két ellenkező pólus hozta az általános, titkos és községenkénti választójogot. Hozta a Károlyi-kormány maga a néptörvényében, tehát hozta az elletétes pólus, szembeállítva Friedrich István igen t. képviselőtársunknak kormányával, amelyik egy más hangulatnak és épen az ellenkező irányzatnak képviselője és irányitója akart lenni. De ennek dacára mind a kettő ugyanazon keretek között mozgott, ugyanazt a választójogot hozta a magyar állampolgárok részére. Lehet, hogy nagy kardinális- kérdésekben és elsősorban a demokrácia kérdésében nem volt és nem akart ellentétes pólus lenni a két kormányzat, de bizonyára voltak világnézeti felfogások, amelyeknek figyelembevételével ellentétes pólusoknak vagyok kénytelen minősíteni őket. De bármikép áll is a dolog, az egészen bizonyos, hogy rövid időközökben, nagy felfordulások után mindkét kormány, amely a helyzetet stabilizálni akarta, az általános, titkos és községenkénti választójogot hozta. Ilyen körülmények között kimondom őszintén, hogy katasztrofálisnak tartok minden lépést visszafelé a választójog terén, (ügy van ! halj elől.) Vészedéin esnek tartanám ezt akkor is, ha teljesen konszolidált állapotban levő államról lenne szó ; még inkább veszedelmesnek tartom ma, amikor nagyon jól tudjuk, hogy a gazdasági bajokból, a közelmúlt eseményeinek keserűségéből eredőleg még mindig nem tartunk ott, hogy egy teljesen nyugodt kormányzat lehetőségét lássuk biztosítva. Ezt nemcsak én mondom, hanem mondja a kormány is. Ha a kormány ezt igy látja s* ha hozzáveszem azokat a nehéz gazdasági bajokat, amelyek előtt állunk, azokat a rendkívül súlyos terheket, amelyeket teljesen vagyontalan embernek is viselnie kell ; akkor azt mondom, hogy ez a legszerencsétlenebb időpont arra, hogy a mai pillanatban a választójog kérdésében visszafelé tegyünk lépéseket. Nem is igen méltóztatnak erre a történelemben példát találni, legalább olyan példát, amelyet meg_iyugtatólag követni lehessen. Nincs példa, hogy egy nemzet, amely eljut a választójog tekintetében bizonyos állásponthoz, onnét próbáljon visszafelé menni. Legyen szabad e tekintetben a harmadik francia köztársaságra utalnom, amely 1871-ben a teljesen általános választójog alapjára helyezkedett, dacára annak, hogy ott is voltak véleményeltérések, de ráhelyezkedett erre azért, mert a második köztársaságnak 1848-ban az általános választójog kérdésében elfoglalt álláspontjával ezt a kérdést eldöntöttnek tekintette. Ugyanezt a példát találjuk a német birodalom történetében is, amely 1867-ben, tehát félszázad előtt ráhelyezkedett az általános választójog álláspontjára. Ráhelyezkedett kizárólag azért, — dacára annak, hogy ott talán még inkább többsége lett volna a konzervatívabb irányzatnak — mert az 1848-ik évi frankfurti alkotmány, amely soha életbe nem lépett, elfogadta az általános választójogot s a német birodalom akkori vezetői nem éreztek magukban elég erőt és felelősséget arra, hogy a jogfosztás felé tegyenek lépést ebben a kérdésben. Ha már most az igen t. ministerelnök ur és a kormány azt mondják, hogy ez a választójog, a Friedrich-féle rendeletében, amelyet az 1920 :

1. te. érvényeistett s esetleg a Károlyi-kormány néptörvényében lefektetett választójog törvénytelen, jogtalan, amelyet csak azért kellett elfogadni, mert az entente a maga részéről követelte : ezzel szemben én arra utalok; hogy soha ilyen követelés az entente részéről — legalább tudtommal — a magyar állammal és kormánnyal szemben fel nem állíttatott. Elfogadta a Friedrich-kormány is azért, mert az előző kormány, a Károlyi-kormány már ezt a választójogot a magyar állam polgárainak megadta, elfogadta azért, mert egész Európában ennek a választójognak a határa volt az irányadó és nem tehetett visszafelé lépéseket anélkül, hogy magát az állami élet konszolidálását ne veszélyeztesse. Nem lehetett konzervatívabb, mint a körülöttünk levő államok. Tehát nem erőszak, hanem helyes állambölcseleti felfogás volt az, amely arra késztette a Friedrich-kormányt, hogy az általános választójogot törvénybe iktassa. Ezéii>utasitom vissza a választójogi javaslatot, mert azzal a választójoggal szemben, amelyet mi 1919-ben a magyar állampolgároknak megadtunk, ez egy jogfosztást foglal magában, amelyet én a mai pillanatban nyugodt lélekkel megszavazni nem tudok. A másik szempont, amelyre való tekintettel ezt a választójogi törvényjavaslatot visszautasitom, az integritás kéidese. Bármilyen politikai párthoz tartozzék is valaki, politikájának egyetlenegy főmomentuma keil hogy legyen az, hogy békés, nyugodt gazdasági és politikai eszközökkel az ország integritásáért haico]jon. (Ügy van! a baloldalon.) Azonban méltóztassanak nekem megengedni, nem bölcs politika az integritás szempontjából az, amely a magyar állam polgárainak itt ezen a csonka területen kevesebb jogot akar adni, mint amennyiben az elszakított területen lévő polgáraink részesülnek, (ügy van ! a baloldalon.) Méltóztatnak talán azt gondolni, hogy nagy vonzóerővel fog bírni annak a csonka Magyarországnak az állami berendezkedése, amely állampolgárainak jogait megcsonkítja szemben azokkal