Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-299

â(*> Â nemzetgyűlés 299. ülése 1922. évi január hô 27-ên, pénteken. felrázták, felébresztették a magyar nemzet öntudatát, és máról-holnapra az egész magyar nemzet figyelő szeme egyszerre arra irányult, hogy Magyarországot gazdaságilag erősítsék, gazdaságilag izmositsák. A XVIII. században egy csodálatos eszme vetette fel fejét. Amint minden kornak megvan a maga uralkodó eszméje, megvan a maga gondolata, amely felfelé törekszik és igyekszik ezreket, százezreket és egész népeket a maga erejének meghódítani, ugyanúgy volt a XVIII. századnak egy csodálatos eszméje, a manchesterizmus, a gazdasági liberalizmus tana, amely akkor vivta küzdelmét a középkor eszméivel. Az volt a manchesterizmus tana, hogy ugy, amint a természetben minden szabadon fejlődik, amint nem nyúl bele senkisem a természetnek szabad fejlődésébe, ugyanúgy legyen az ipar és kereskedelem terén is : senki, az állam se nyúljon bele az emberek harcába, sem a munkának, sem a tőkének harcába, mindenki szabadon fejlődhessék, mindenki azt tehesse, ami neki kell, és ezzel útját nyitotta a tőke szabad fejlődésének. Azt az elvet valósította meg, amelyet ugy lehet összefoglalni, hogy aki birja, marja, Ezt nemcsak elméletekben, nemcsak könyvekben, nemcsak gyűléseken hirdette, hanem a törvényekben is megmerevedett, a törvényekben is megvalósították azt, amit elméletben hirdettek. A manchesterizmusnak, a gazdasági liberalizmusnak óhajtásait a francia forradalom valósította meg máról-holnapra. Az első francia köztársaság eltörölte a céhrendszert, 1791 április 1-től kezdve szabaddá tett minden ipart és attólfogva egész Európában végigvonult a szabad iparnak diadalútja. De nemcsak Franciaország, utána 1810-ben Poroszország is törvénybe iktatta az ipar szabadságát, az iparűzést teljesen szabaddá tette Ausztria is 1859-ben, hazánkban pedig császári paranccsal léptették életbe az ipari szabadságot. Később, a kiegyezés után, mikor már alkotmányos kormányunk volt, miután ez a kormány is a szabad ipar álláspontján állt, gazdasági politikájában őt is a gazdasági liberalizmus vezette, ezt a rendeletet, ezt a császári parancsot egyszerűen elfogadta és az 1872. évi VIII. te. alakjában azt, amit az osztrákok megcsináltak, az 1859. évi törvényt egyszerűen átültették magyar területre is és ezen törvény szerint az iparűzés teljesen szabaddá lett, minden önjogu egyénnek teljesen szabadságára volt bizva, üz-e ipart és milyen ipart, a segéd és tanuló viszonyát a munkaadóval szemben teljesen szabaddá tette. Az iparszabadság törvénybe iktatása összedöntötte a céhek szervezetét, a céhek jogaiktól megfosztattak és mindaz a jótékony hatás, amelyet az ipar üzésénél, az iparengedélyek kiadásánál gyakorolt, teljesen megszűnt, mindenki olyan ipart űzhetett és ott űzhetett, ahol milyen és ahol neki jól esett. Az iparszabadság, amely hirtelen, fokozatosság nélkül érvényesült az életben, nagy visszahatással volt épen a magyar iparra, tönkretette az iparosok százezreit, a szabad iparűzést, a kereskedelem szabad gyakorlatát olyan elem használta fel, amelynek első célja nem az iparfejlődés volt, hanem tisztán csak a hasznot, a rebachot tekintette és mindent elkövetett, hogy az iparból minél nagyobb hasznot húzzon. Az iparnak közönséges szállítói, vigécei lettek és az Ausztriából behozott gyáripari cikkekkel elárasztották egész Magyarországot. Az iparosság lassacskán észrevette, hogy nem bírja tovább ezt a versenyt, kuncsaftjai elmaradtak, megrendelés nélkül maradtak, és a magyar kézműiparosság, amely valamikor szép vagyonnal rendelkezett, amely a jólét magaslatán állott, lassacskán észrevette, hogy vagyona elkallódik, tönkremegy, és szépen ő is bement a proletárok közé a gyárakba. Hazánkban a kézműipari foglalkozás az utóbbi évtizedekben nem tartozott azoknak a foglalkozásoknak körébe, amelyek okvetlenül a vagyonosodást mozdították elő. A kereskedelmi tudatlanság, amely iparosaink között megvolt, nem tudta felvenni a versenyt az ügyes kereskedelemmel, nem tudta felvenni a versenyt azokkal szemben, akik nemcsak iparosok, hanem kereskedők is voltak. A magyar kisiparos erősen patriarkális szellemű, ragaszkodik a múlthoz, erősen konzervatív felfogású és nem igen hagyja el a megszokott, teret és az ipari fejlődéssel, a modernséggel kapcsolatosan nem tudta a gyáripar ügyességét mindenben követni és lemaradt abban a versenyben, amely az ipar terén lejátszódott. Kiképzése visszamaradt, módja, hajlama sem volt hozzá, hogy szellemi nívóját emelje. Amig egyedül, versenytársak nélkül élt az iparban, amig egyedül állt a vidéken és ő uralkodott a vidéki piacon, addig minden ugy volt jól, ahogy ő csinálta, addig az győzött, amit ő csinált és ő hozott a piacra: de mikor az osztrák gyáripari verseny felütötte fejét, lemaradt arról a versenyről. Rászabadítottak az iparra mindenféle kétes elemet, (Ugy van! Ugy van! a középen.) rászabadították azt az elemet, amely nagy tőkével rendelkezett, és a szabadság jelszava alatt tobzódott a szabadosság, a szabad ipar leple alatt pedig a szorgalom küzdött a kontárok hadával. Xem sirjuk vissza a cserzővargák, a tímárok, a gyertyaöntők, az irhagyártók mestersége korát, tudjuk, hogy ezt a tömegszükségletet sokkal jobban látja el a gyáripar, amelynek még nagy hivatása van a jövőben. A gyáripar azonban nem küszöbölheti ki a kézműiparost, mert a kézmuiparosságnak mindig marad egy tere, ahol mindig ő lesz az ur. Ha beleéljük magunkat a XIX. század második felébe, és figyeljük az iparfejlődés korszakait, látjuk azt, hogyha a gép sok mindent el is tud végezni, ott, ahol egyéni izlés kell, ahol egyéni szint kell adni minden cikknek, a kézműipar ereje, fensőbb-