Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-308

384 A nemzetgyűlés 308. ütése 192k tásaival mindenütt hirdethetjük a magyar nemzeti önállóságot és a magyar kultúra magas fokát, mert a magyar véső és a magyar ecset szól azon a nyelven, amelyet minden ember egyaránt megért. Ha tehát szükség volt valaha arra, hogy művé­szeink kimerjenek külföldre, ha valaha szükség volt arra, hogy elinduljunk az egyedüli utón, amelyen egyetlen integritásunkat, kultúránkat megmutathatjuk, ha valaha szükség volt arra, hogy felvegyük a kapcsolatot a többi művelt álla­mokkal, ugy mai elnyomatásunkban és üldözteté­sünkben igazán annak az ideje van, hogy meg­ragadjunk minden alkalmat arra, hogy ezekkel az államokkal összhangban működjünk és hirdes­sük mindenütt a magyar kultúra és a magyar tudás nagyszerűségét. A nemzetgyűlés tagjai közül valószinüleg sokan nem emlékeznek arra, hegy idestova már két évtizeddel ezelőtt a magyar művészet külföldi vándorutján büszkén hirdette mindenütt a ma­gyar nemzet művészeti szépségeit és — hegy a pcétanyelven szóljak — valóban hirvirágot sze­dett gyöngyös koszorúba a magyar nemzet szá­mára. Ahol a magyar művészet, a magyar tudo­mány és a magyar kultúra apostolai megjelentek, mindenütt csak tiszteletet, becsületet szereztek nemcsak a magyar művészetnek, de a magyar nemzetnek is. Amikor tehát ennek a szükségét ; átérezzük, azt hiszem, hogy interpellációmat tu­lajdonképen nem is a kultuszminister úrhoz, ha­nem talán a külügyminister úrhoz kellene intéz­nem, mert ha valaha propaganda-ereje volt a mű­vészetnek, a tudásnak, a kultúrának, amely min­denütt hirdette a nagyszerű magyar műveltséget, a magyar nemzet függetlenségét, ugy ez a művé­szet ma, mikor meg fogjuk nyitni a velencei kiál­lítást és meg kell hogy nyissuk minden körülmé­nyek közt a stockholmi kiállítást, kétszeres jelen­tőséggel bir, mert ez bizonyítja be, hogy a magyar nemzet nem nyomható el, hanem felemelt fővel vár arra, amíg elkövetkezik az az idő, amikor a civilizáció és a kultúra veszi át újból birodalmát és nem az erőszak az egyedüli tényező. Én tehát nagyon kérem a kultuszminister urat, hogy amikor ezek a magyar" művészek majdnem azt mondhatnám külföldi vándorútra indulnak, amikor érzik fontos kötelességüket, érzik hivatá­suknak súlyát, érzik annak a nagy feladatnak je­rentőségét, amelyet emiek az országnak érdeke Iájuk rótt, tegye lehetővé az igen t. minister ur is, hogy ezeknek az embereknek rögös pályafutása megkönnyittessék. A minister nagyon jól tudja, hogy nekünk a háború előtt külföldön valóságos művészeti góc­pontjaink voltak. A magyar művészek, a magyar kormány jóvoltából megépítették a velencei ma­gyar házat. A velencei magyar ház büszkén hir­dette kétévenként a magyar művészet nagyszerű­ségét, ott keresett érintkezést és ott hirdette azt, amit semmiféle propagandaszerv vagy a külügy­ministeriumnak semmiféle kiadványa vagy folyó­irata nem tudott volna ugy hirdetni, a magyar kul­'. évi február hó 8~án, szerdán. túra magas fejlettségét. Ezt tette a magyar képző­művészet. Rómában ott volt az úgynevezett Fraknói-féle művészház. A Fraknói-féle művész­ház, amelyet ugy hivtak Rómában, hogy »magyar fertály«, a legnagyebb tisztelettel és szeretettel környezve élt külföldön mindenkinek szivében. Sajnos, nem. tudjuk, hogy mi van ezzel a Fraknói­féle művészházzal, a római magyar házzal. A velencei magyar ház ismét befogadhatja a magyar művészeket és igazán köszönetet kell mon­danom a magyar kultuszministeriumnak, hogy ezt lehetővé tette. A velencei magyar ház ismét abba a helyzetbe jutott, hogy idegen tőkével, tehát az olaszok vendégszereteténél fogva hajlé­kot adhatott ismét a magyar tudománynak, a magyar kultúrának, hogy ott megnyilatkozhassék. Ne méltóztassék azt hinni igen t. minister ur, hogy egy pillanatig is neheztelnék vagy szermehányást kívánnék tenni e tekintetben a kultuszministe­riumrak. En, aki együtt dolgoztam azokkal az urakkal, akinek betekintésem volt a kultuszministeriumba, mondhatom, hogy azok az urak, akik ott ezeknek az ügyeknek az élén vannak és ott ezekkel az ügyek­kel foglalkoznak, nemcsak hogy megteszik köte­lességüket, de azonfelül is megtesznek mindent, Nagyon jól látom, hogy ők ugyanolyan nyomorgó kisemberek a megélhetés nehéz porondján, mint mi, nagyon jól látom, hogy amikor ők családjuk­kal és nehéz életviszonyaikkal fokozott mérték­ben vannak elfoglalva, akkor is felfogják nagy­szerű hivatásukat. Látom, hogy a múzeum hogy dolgozik, hogy mikor az állam szegény, mégis meg tudja szerezni a múzeum száméra a szépművészet egyes darabjait. Ha tehát valakit tisztelet és elis­merés illet, őkfeltétlenül azok, azonban bármilyen jó sziv és jóindulat legyen bennük, nem képesek megtenni mindent, amire hivatva vannak, mert pénz nem áll rendelkezésükre. Nem irigylem az operától azokat az összege­ket, amelyek mindenesetre jelentékenyen nagyob­bak, mint a képzőművészet céljaira előirányzott összegek, mert hiszen egy fillért sem szabad ma sajnálni ebben az országban, ami a kultúrára megy (Helyeslés.) s én csak örülni tudok minden ilyennek, de figyelmeztetnem kell minden illetékes tényezőt arra, hogy ne méltóztassék elfelejteni, hogy amig ennél az intézménynél a művészek hála Istennek normális viszonyaiknak nagyjában megfelelően élhetnek, addig a képzőművészet pri­madonnái valósággal nyomorognak. Náluk a láthatatlan vendég nem is olyan láthatatlan és sajnos, a magyar képzőművészetben az a láthatat­lan vendég tulaj donképen most már nem is ven­dég. Behurcolkodott oda a nyomor. Amikor kénytelen vagyok erre fölhívni a t. Nemzetgyűlés figyelmét, amikor hangsúlyozni kí­vánom azt, hogy a magyar művészetnek ma ebben az országban milyen rendkivül fontos szerepe van, akkor azt akarom elérni, hogy mindenki belássa, hogy ezeknek az egyszerű, de mégis élő emberek­nek módot és lehetőséget kell nyújtani arra, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents