Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-301

120 A nemzetgyűlés 301. ülése 1922. évi január hó 30-án, hétfőn. Griger Miklós : A kisiparos tudvalevően nemcsak megrendelt árucikket készit, hanem tartalékárut is, egyrészt azért, hogy azt az időt, amikor megrendelésre nem dolgozik, értékesitse, kihasználja, és másrészt azért, hogy vevőinek módot nyújtson az árucikkekben való válogatásra. Ám tőke nélkül képtelen erre, egyéni személyi hitele pedig nincs. A kereskedők előnyösebb helyzetben vannak, mert ha cégtáblájukat boltjuk fölé kifüggesztik, váltójukat kereskedelmi váltó gyanánt kezelik és leszámítolják. Feltétlenül módját kell találni annak, hogy a kisiparosok részére olcsó hitelforrást nyújtsunk, hogy a kisiparosság józansága, derekassága és megbízhatósága zálogul elfogadtassák a hitelnyújtás alapjául. Ám az államhatalom egymaga nem képes erre, de mégis vannak kötelességei nemcsak neki, hanem az egész társadalomnak a kisiparososztálylyal szemben. Régi bajunk, hogy a külföldi iparcikknek előnyt adunk a hazai iparcikkel szemben és ezáltal fogyasztjuk a nemzeti vagyont, szegényebbé tesszük a nemzetet. Annyira régi bajunk ez, hogy már az 1715. évi országgyűlésen is felmerült a panasz, hogy az ország jövedelmeinek nagy része kivitetik a külföldre. Kossuth Lajos is figyelmeztette e nyavalyára nemzetét, mondván (olvassa) : »Amit nekünk a honi ipar nyújthat, azt idegentől venni valóságos önmagunk elleni bűn.« Deák Ferenc is hallatta e kérdésben szavát, amint a védegyelti vitában felszólalt és többek közt ezt mondta (olvassa) : »Ipar és szorgalom boldogitja a népeket. Apáink megtették kötelességüket, fegyverrel kezükben védték meg a hazát. Megtették tehát apáink, amit tenniök kelle, mert hazát tartottak meg és hagytak hátra nekünk. Azonban igen rosszul vélekednék, ki azt hinné, hogy csak harcok zivatara sodorhat el egy nemzetet ; van még egy más, lassúbb, de dísztelen és aljas nemzeti halál is : a közeiszegényülés vagy nemzeti sorvadás.« Azután igy folytatja (olvassa) : »Panaszkodunk ügyetlen kézműveseink ellen és ezt adjuk okul, hogy külföldön dolgoztatunk ; azonban nem vesszük észre, mily furcsán találkoznak egymással szemközt az okok. Vagy nem igy áll-e a legtermészetesebben a kérdés és felelet : miért dolgoztatunk külföldön ? mert nincsenek honn ügyes kézműveseink ; s miért nincsenek ? mert külföldön dolgoztatunk ?« 1907-ben törvényt, is hoztunk a magyar ipar pártolásáról, törvényt, mely a közintézményeknek és közhatóságoknak kötelességévé teszi, hogy ipari szükségleteiket a magyar ipar igénybevételével elégitsék ki. Ez a törvény jellemzi a magyar fajnak indolenciáját. Sehol a világon nem kellett ilyen törvényt hozni, mert mindenütt egészen természetes és magától értetődő dolognak tartja minden becsületes honpolgár, hogy a hazai ipart kell támogatni. (Helyeslés.) Mahunka Imre: Ezt irja le a sztenografus kétszeresen, erre van szüksége az országnak ! Griger Miklós: Nálunk törvénnyel kellett erre kötelezni a hatóságokat, a megyéket, sőt az állami hivatalokat is, de ugy tudom, hogy ezt a törvényt, is unos-untalan kijátsszák. Államnak, megyének, társadalomnak össze kell fognia, mindenkinek kötelessége, hogy itthon dolgoztasson, itthon rendeljen, még akkor is, ha kissé drágább... Mahunka Imre : A kisiparosság olcsóbban és szebben dolgozik ! Be vaii százszorosan bizonyitva ! Griger MiklÓS : ... de még abban az esetben is, ha kissé drágább és hajszállal kevésbé megfelelő, akkor is kötelességünk ezt megtenni, mert csak ezen az utón mozdithatjuk elő az ipart, amely nélkül a közgazdasági és pénzügyi mizériákból nem tudunk kibontakozni. Még egy kötelességtelj esitésre figyelmeztetem a magyar társadalmat, t. i. arra, hogy becsülje az iparososztályt. Az iparos, akit Kossuth Lajos az örökös küzdelmek emberének nevezett, megérdemli, hogy a társadalom megbecsülje. (Helyeslés a baloldalon.) Magam is kisiparos családból származom és tapasztalatból tudom, hogy a múltban a kisiparosság, a társadalomnak ezen hazafias és értékes rétege nem részesült abban a megtiszteltetésben, abban a köz becsülésben, amely megillette. Ez volt az oka és magyarázata annak, hogy mig külföldön, az angoloknál, franciáknál és németeknél apáról fiúra szállt az üzlet, nálunk az iparoscsaládok fiusarjadékai még abban az esetben sem léptek iparospályára, nem folytatták atyáik mesterségét, nem vették át az üzletet, ha az a tapasztalat, hitel és összeköttetések révén biztos exisztenciát is jelentett, mert látták, hogy az utolsó beamternek is előkelőbb hely jut a társadalmi életben, mint a legelső iparosnak. Mahunka Imre: Itt van egy eleven példa ! Griger Miklós : Ha jól tudom, Lengyelországról irta egyik történetirója, hogy Lengyelországnak három társadalmi osztálya van : a nemesség, az iparosság és a parasztság. A nemesség minden, az iparosság semmi, a parasztság pedig a semminél is kevesebb. Nálunk is ilyen volt a helyzet. Ma már, ugy tetszik, más a helyzet, őszinte részvéttel látom és nézem a tisztviselő-családoknak a létért való küzdelmét, de konstatálom, hogy ezen általam egyébként nagyra becsült társadalmi osztály gazdasági kxizisének is megvan a maga haszna, az t. i., hogy ma már nem mindenki akar hivatalnok lenni, mint a múltban, amikor már a 20 éves ifjú is nyugdíjról álmodozott és önállóság helyett szolgaságra törekedett. Ma már nem azzal ijesztgetik az uri anyák kis fiaikat, hogy suszternek adják, hanem ellenkezőleg azzal, (Felkiáltások a balközépen : Egyetemi tanárnak J) hogy tisztviselőnek, mert bár az iparosmesterségnek ma sem arany a feneke, de még kevésbé az a tisztviselői pályáé. Mahunka Imre : Hét év óta semmi körülmények között sem ! Griger Miklós : És ha a tisztviserők nem idegenkednek attól, hogy fiaikat iparospályára adják, csak természetes és indokolt ama reményem, hogy az iparosok is arra fognak törekedni, hogy családjuknak legalább egy-egy tagja folytassa az