Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.

Ülésnapok - 1920-295

418 A nemzetgyűlés 295. ülése 1922. évi január hó 23-án, hétfőn. bekövetkezett a francia ratifikáció, ezzel a szerződés életbelépett, és megjelent a nagykövetek tanácsának határozata, amely ugy a baranyai területek, mint a nyugatmagyarországi terültek átadását augusztus 27-ére rendelte el. Ez a rendelkezés különösen annál a kapcsolatnál fogva, amelyet az S, H. S.-csapatok által megszállott magyar területekés Nyugat-Magyarországnak ügye között megállapít, a helyzetet rendkívül komollyá tette és az eddiginél még nehezebbé. Ez összekapcsolás ellen csak annyit lehetett elérni, hogy Magyarország biztosíttatott, hogy nem lesz kénytelen a nyugatmagyarországi kiürítést hamarább befejezni, mint ahogy az S. H. S.-csapatok által megszállott területek kiüríttetnek és 48 órai különbséget engedélyeztek. Mikor a helyzet ilyen súlyossá vált, mikor ez a kapcsolat a két dolog között, bár nem tárgyilag, de időbelileg megállapittatott, ekkor látta magát kényszerítve a magyar kormány arra, hogy a passzívaktiv megosztás terve alapján határozott ajánlatot tegyen az utolsó órában. A területi engedmények terére tehát hivatalosan csak ekkor léptünk, azelőtt csak általában beszéltek róla, de valóságos tervezet nem volt és nem. is volt semmiféle vonal lefektetve. Gr. Sigray Antal : Pardon, már Teleki mutatott nekem vonalat. Gr. Bánffy Miklós kiilügyminister : De nem volt hivatalosan közölve. Mondom, hogy azelőtt beszéltünk róla. Ez a lépés pedig épen Gratz Guszták külügyminister elődöm tanácsára és közreműködésével történt, amit a képviselő ur nem említett. Augusztus 11-én egyszersmind felajánlottuk azt, hogy amennyiben az osztrák külügyi bizottság elutasítaná ezt az ajánlatunkat, mi elfogadnánk az egész területre kiterjedő népszavazást. Ebben az utóbbi ajánlatban mi annak az elvnek alapján maradtunk, amelyen a párisi békedelegáció állandóan állt, amely elsősorban arra a népre hivatkozott, amely a tőlünk elszakítandó területen lakik. Augusztus 13-án Ausztria külügyi bizottsága tényleg elutasította a mi kívánságainkat és az átadás előtt mindenféle tárgyalást megakasztott. Erre léptünk fel augusztus 15-én igen erélyes hangon azzal, hogy követeltük, hogy azonnal kezdődjenek meg azok a tárgyalások, amelyek a gazdasági és pénzügyi dolgokra vonatkoznak, és kijelentettük azt, hogy Sopront és vidékét addig is, mig ezek a tárgyalások befejezést nem nyernek, kézizálogul megtartjuk és kifejeztük, hogy ez nem jelenti azt, hogy eredeti kívánságainkról lemondunk. Augusztus 17-én tartott ülést a nemzetgyűlés külügyi bizottsága, amelyben nagy vonásokban referáltam ezekről az ügyekről, valamint a baranyai kérdésről is. Kifejtettem már akkor a két kérdés összefüggését, és kifejtettem, hogy lehetetlen a magyar kormánynak a trianoni szerződéssel szembehelyezkednie. E szerződést a körülmények a nemzetre kényszeritették. Bár nekem semmi részem nincs e kötelezettség keletkezésében, azt hiszem, nemcsak becsületes, de szükséges eljárás is az, hogy Magyarország azt betartsa. Nem titkoltam különben soha azelőtt sem, hogy a nyugatmagyarországi kérdésben mindig pesszimista voltam. Itt záródik le. a nyugatmagyarországi kérdés első epochája, még pedig az augusztus 28-án tartott ministertanáccsal, azzal a fontos határozattal, amelyet akkor hozott : hogy tekintettel arra, hogy az S. H. S. csapatok nem ürítették ki teljesen az általuk okkupált részeket és az átadási jegyzőkönyv az ő részükről alá nem Íratott, továbbá tekintettel arra, hogy Ausztria pénzügyi követeleseinkkel szemben eddig semmiféle biztosítékot nem nyújtott, a ministertanács a csendőrség kivonását az A vonalon megállítja. Ezzel a lépéssel kezdődik a második fázis. Ennek a második fázisnak eseményeire és azokra, amikre gróf Sigray ur itt elmondott, csak kis részben fogok kitérni, annak csupán diplomáciai részét fogom ecsetelni. A felkelők ügyében tett kijelentéseire nincs szükségem kitérni először azért, mert ennek részletes körülményei nem tartoznak rám, nem tartoznak az én hatáskörömbe ; másodszor azért, mert a képviselő ur előadása nagy vonásaiban teljesen helyes világot vet a felkelő alakulásokra. Csak néhány szót kívánok mondani. A képviselő ur megállapítja beszédében, hogy magyar katonaság vagy magyar csendőrség nem vett részt ezekben a mozgalmakban, és bizonyítja a felolvasott eredeti sürgönyökből azt, amit a nagyhatalmak képviselőivel szemben minden alkalommal hangsúlyoztunk, t. i., hogy a kormány nemcsak távol áll az úgynevezett bandák segítésétől, hanem minden lehetőt elkövet azoknak leszerelésére, örömmel üdvözlöm tehát azt, hogy irántunk bizonyára nem elfogulatlan részről ez a sokszor ismételt kijelentésünk megerősítést nyert. A nyugatmagyarországi ügyben kifejlődött ellenállás mind súlyosabb diplomáciai lépéseket okozott. így szeptember 5-én egy jegyzék érkezik a nagyhatalmaktól, amely a magyar kormányt teszi felelőssé a zavarokért, és kimondja azt, hogy a teljes kiürítés előtt nem is kívánja megvitatni a magyar kormány kívánságait. A jegyzék utolsó mondata pedig egyenesen fenyegető. Azt mondja, hogy »a szerződések pontos végrehajtása a magyar nemzet létezésének egyetlen hatékony biztosi téka.« (Zaj balfélöl.) Hasonló a Praznovszkynak szeptember 11-én átadott nagyhatalmi jegyzék, amely még erősebben hangsúlyozza a magyar állam felelősségét. Azután szeptember 22-én már kapunk egy 10 napos határidőt a terület teljes kiürítésére, aminek szankciójaképen közlik azt, hogy a nagyhatalmak ez idő eltelte után kényszerítő eszközöket fognak alkalmazni minden külön értesítésünk nélkül. Végül szeptember 18-án egy jegyzék újra hangsúlyozza, hogy a felkelők is kivonandók ezen idő alatt. A legutolsó lépés, amely ebbe az időbe tartozik, az október 1-én, tehát két nappal az októ-