Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.
Ülésnapok - 1920-295
À nemzetgyűlés 295. ülése 192. az adott viszonyok között egyáltalában tehető és igyekszünk leépiteni az apparátust addig a mérvig, ameddig az egyáltalán módunkban áll. Ennek a törvényjavaslatnak tárgyalásánál tehát még lesz módunk erre a kérdésre ^visszatérni s ezért kérem, hogy addig is kössünk fegyvernyugvást és utasítsuk el azt a határozati javaslatot. (Helyeslés.) Végül Szilágyi Lajos képviselő ur terjesztett elő két határozati javaslatot a hadviselt tisztviselőkre vonatkozólag. E tekintetben is azt kell mondanom, hogy a benyújtandó törvényjavaslatban egy szakaszban gondoskodni óhajtok ezekről a hadviselt tisztviselőkről, gondoskodni akarok addig a mérvig, ameddig azt a magam álláspontjával és a tisztviselői egyetemes érdekkel megegyeztethetőnek tartom. MeskÓ Zoltán : A protekciós tisztviselők nem mentek ki a frontra ! (Zaj a baloldalon.) Elnök (csenget) : Csendet kérek ! Kállay Tibor pénzügyminister : Annak idején a nemzetgyűlés elfogadott egy határozati javaslatot, amelynek értelmében ezek a hadviselt tisztviselők mindannyian egy fizetési osztállyal magasabb fizetési osztályba lettek volna kinevezendők. Ez a határozati javaslat, bármilyen helyesnek lássék is, nem volt végrehajtható azért,- mert nem lehetett a hadviselt tisztviselőket más, szintén nagyon érdemes és használható embereknek elébe helyezni. Ugyanis, amint méltóztatnak tudni, kinevezni csak olyképen lehet valakit, ha az illető azokaó, akik előtte vannak, átugorja, vagy ha ugyanazokat szintén kinevezzük s akkor az eredmény az, hogy minden tisztviselő egyszerre előlép. Gerencsér István : A világba borúban is előttük voltak ezek és kint szenvedtek a frontokon ! Kállay Tibor pénzügyminister: Ezek a technikai nehézségek, amelyekre bátor voltam rámutatni. De mivel látom, hogy az előléptetést illetőleg az a felfogás és az a meggyőződés uralkodik, hogy a frontszolgálatosok előléptetendők, aminek a Ház már kifejezést is adott ebben a határozati javaslatban, én természetesen a magam részéről is respektálni kivánom ezt és csak a módot akartam megtalálni, amely mellett ezt meg lehet oldani. (Helyeslés.) Meg lehet oldani pedig olyképen, ha egy bizonyos személyi pótlékkal megadjuk nekik •— t. i. azoknak, akik még a kinevezéseknél nem léptek elő — azt a különbözetet, amely a két fizetési osztály között van, mert ebben az esetben javadalomban ugyanoda jutnak, mintha kineveztettek volna és nem nénik más tisztviselők jogát. (Helyeslés.) Ezt kivánom javaslatba hozni. Eat helyesnek, indokoltnak és megfelelőnek tartom s ehhez kérni fogom szives hozzájárulásukat. (Élénk helyeslés.) Ebben a tekintetben azonban nem mehetek tovább és nem tudnám akceptálni azokat, amik a Szilágyi t. képviselő ur határozati javaslatában foglaltatnak, mert e határozati javaslatok végrehajtásának az lenne a következménye, hogy a frontszolgálatos tisztviselők azután bizonyos külön testet, bizonyos külön csoportot alkotnának az állami '. évi január hó 23-án, hétfőn. 415 adminisztrációban. Ilyen külön testre és csoportra sehol sincs szükség, de legkevésbé az a dminisztrációban, (Igaz ! ügy van!) mert ha ilyen külön csoportosításban tömörülnének a tisztviselők, akkor hovatovább lehetetlenné lesz minden kormányzás és minden adminisztráció is, mert ha nem az adminisztrációban kifejtett működésért adjuk a jutalmakat, hanem valamely más szolgálatokért, amelyek lehetnek nemesek, lehetnek nagyok, lehetnek elsősorban elismerésr emelt ók, de amelyek mégis teljesen kivül állanak az adminisztráció terén, akkor—mint mondtam—maga az adminisztráció bénul meg. Hadban sokan voltak. Voltak nem tisztviselők is. Ott vannak a munkások, a magyar földmivesek ezrei. Ezek is visszajöttek a háborúból s mégsem fizetünk nekik nagyobb munkabért, nem adunk nekik magasabb árt a gabonájukért, tisztán csak azért, mert a háborúban voltak. Itt is egy hasonló esetről van szó s ezért az elismerésnek és méltánylásnak — amelyre az én meggyőződésem szerint is teljes mértékben rászolgáltak — olyan utakat és módokat kell keresnie, amelyek nem okoznak megkülönböztetést a tisztviselői státusokban és nem vezetnek külön csoportok alakulására az adminisztrációban. Ezért kérem ezeknek a határozati javaslatoknak elutasítását. (Elénk helyeslés.) Általában véve figyelmeztetni óhajtom a t. nemzetgyűlést arra, hogy a tisztviselőkérdés feltétlenül megoldandó és rendezendő, de egyszersmind nagy óvatosságot igényel. Igen nagy terhek forrása minden illetményemelés, amelybe belemegyünk, és minden kis intézkedés, amely aránylag jelentéktelennek látszik, nagy konzekvenciákat vonhat a kölcsönhatások folytán maga után. De mégis csak egy ilyen általános emeléssel, addig a mérvig, ameddig a fedezetet megszavazni szívesek lesznek, biztosithatjuk azt, hogy enyhüljenek — ha meg nem is szűnnek teljesen •— azok a kiáltó társadalmi ellentétek, amelyek ma még nálunk mutatkoznak. Ez fogja lehetővé tenni nekünk a kibontakozást, az átmenetet a normális gazdasági életre, leépítését mindazoknak a korlátozásoknak, amelyeknek súlyát ma annyira érezzük. Ëpen azért azt hiszem, ebből a szempontból nem nagy az az áldozat, amelyet egy ilyen cél érdekében hozunk, ha általa elérhetjük az átmenetet a normális állapotra, arra, amelyet mindnyájan kívánunk. Én remélem és bizom abban, hogy ezt hamarosan el fogjuk érni s épen ezért nem érthetek egyet Lingauer Albin t. képviselő úrral abban, hogy nekünk az lehet az egyedüli megoldásunk, hogy bejelentsük a csődöt. Bocsánatot kérek, t. Nemzetgyűlés, a csőd elhatározása nem egy elhatározás, hanem a vége az elhatározások csatavesztésének? (Igaz ! ügy van !) És különben is a mi természetünkkel nem nagyon fér meg az ilyen csőd utján való modern megoldása a kérdéseknek. Mi csak kétféle megoldást ismerünk nagy kérdésekben: Az egyik a harc, a másik a verejtékes munka utján való megoldás. (Igaz ! ügy van ! Helyeslés jobbfelől.) A harcban elbuktunk, de a verejtékes
