Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.
Ülésnapok - 1920-287
34 À nemzetgyűlés 287. ülése 1922. évi január hó 18-án, pêntehen. mikor hete van, azért hogy nagy slágere legyen, még bevág, mert meg akarja nyerni a partiét. Ez legfeljebb elveszíti a pénzét és holnap megint fog játszani, mert kér a zsidótól pénzt. De a jelen esetben határozottan állítom azt az ón egyszerű katonaeszemmel, hogy ilyen ugrást a sötétbe csinálni nem volt szabad. (Helyeslés jobbfelöl.) Miután ez az én meggyőződésem, egészen természetesnek tartom, hogy a kormány a másik megoldást választotta, amelynél az eszközök teljesen rá voltak bizva, t. i. azt, hogy eliminálta a casus bellit. így állt ez a kérdés az én szempontomból. Méltóztassék mindenkinek azon gondolkozni : megvolt-e a magyarság anyagi felkészültsége, megvolt-e a lelki diszpozíciója, és megvolt-e az a tudat, hogy ha egyszer sikert arattam, azt meg is tudom tartani. Azt mondhatná ezek után valaki, hogy akkor sohasem lehet valamit elkezdeni. Szó sincs róla, nagyon messze vagyunk ettől. Először méltóztassék ezt az országot az én hitem szerint egy kalap alá hozni — mint a magyar ember mondja, — először szüntessük meg ennek a nemzetnek széttagoltságát, és ha ezt megtettük, akkor közös akarattal minden kérdést meg tudunk majd oldani. Mert én egész nyíltan vallom, hogy nincsen olyan életerős nemzet, mint a mienk, és nincsen olyan katona, mint a magyar. (Igaz ! Ugy van ! Taps a Ház minden oldalán.) Azt is mondhatnák, hogy ha a király bejön, akkor alkudni fogunk és valamiképen majd elintézzük ezt a kérdést a külfölddel és idebent is rendet teremtünk. Itt megint csak a történelemre kívánok hivatkozni és az orosz-japán háborúból veszem a példát. Ereky Károly: Nem kell olyan messze menni. A király alatt is mindig veszekedtek a pártok. Sréter István: Amikor a japánok azt látták, hogy a háború praktikusan nem folytatható tovább, megindították a béketárgyalásokat és mit cselekedtek? Fegyverkeztek és felvették a legutolsó hadihitelt, amely sokkal drágább, majdnem kétszer olyan drága volt, mint az előző. Miért tették ezt? Azért, mert várhatták, hogy esetleg a tárgyalások megszakadnak s akkor el voltak rá készülve, hogy rögtön jönnek a bunkóval és nagyot ütnek az oroszon. Aki tárgyalni akar, annak erejének, öklének kell lenni, mert különben ugy jár, mint az OsztrákMagyar Monarchia járt Nikitával : adott neki egy ultimátumot, de Nikita fogta az egészet és bedobta a papírkosárba. Ausztria-Magyarország pedig mit csinált? Nézte a történteket. (FelMáltások jobb felöl ; A Lovcsen nem lett a miénk !) Ezek azok a szempontok, amelyeket minden szenvedelem nélkül adtam elő s amelyeknek megszivlelésére mindenkit kérek. Ha ezeket alaposan méltóztatnak megfontolni, akkor talán másképen fognak képviselőtársaim gondolkozni és másképen fognak a jövőben cselekedni. De van itt Pallavicini őrgróf úr beszédében még egy másik passzus is, amely szintén szakmámba vág s amelyre méltóztassék megengedni, hogy szintén kitérhessek. Gömbös Gryula képviselőtársamnak válaszolva, azt mondja Pallavicini őrgróf úr (olvassa) : »Az igen t. képviselő urnák még egy tévedésével akarok foglalkozni, még pedig azzal, amit ő a hadseregről mondott. Azt mondotta, hogy a nemzeti hadsereg nem utódja sem a régi közös hadseregnek, sem pedig a honvédségnek. Hiszen ebben alapjában véve igaza van, de én ezzel nem büszkélkedném, mert ez a hadsereg, sajnos, a trianoni békeszerződés, hadserege.« A képviselő ur nagyon téved, amikor ezt állítja. Nagyon téved, mert a képviselő urnák is ismernie kell, hogy tulajdonképen miképen és milyen célok érdekében keletkezett ez a nemzeti hadsereg. Méltóztassék itt megengedni, hogy ehhez a kérdéshez kissé részletesebben hozzászólhassak, s ne méltóztassék ezt ugy tekinteni, mintha saját dolgaimmal akarnék a nemzetgyűlés elé hozakodni. Őszintén szólva, nem szeretem a magam dolgait szellőztetni, de ha már egyszer felvettetett ez a kérdés, szögezzük le a tényeket nyíltan, itt a nemzetgyűlés szine előtt. (Halljuk! Halljuk! jobbfelöl.) Amidőn 1919 áprilisának és májusának első napjaiban lépten-nyomon kitörtek a Dunántúl azok az ellenforradalmi mozgalmak, amelyek épen azért, mert elszigeteltek voltak, nem sikerülhettek, egészen világos volt előttünk, hogy itt csak egy nagy, közös munkával érhetjük el a célt. Tisztában voltunk azzal, hogy bárhol lobbanjon fel még egyszer egy ilyen elszigetelt ellenforradalom, azt Szamuelli feltétlenül le fogja verni.. Ugyanekkor — körülbelül május derekán — érkezett meg a Pogány-féle második vörös hadseregparancsiiokság Székesfehérvárra. En a vezérkar tisztjeit nagyrészt ismertem, együtt szolgáltam velük valamikor a 46-ik honvédhadosztálynál, megszólítottam hát őket, s mindjárt az első alkalommal rájöttem, hogy ezek szorosan véve nem is olyan rossz fiuk, ezekkel okosan lehet beszélni és ők nagyon szívesen hajlandók a mi ügyünket mindenben támogatni. En természetesen elfogadtam támogatásukat, mert elvégre az ördöggel is cimborálni kell, ha egy nemzet megmentéséről van szó. (Igaz ! Ugy van ! Helyeslés jobb felöl.) És ekkor kialakult bennünk egy nagy gondolat. Kialakult az a felfogás, hogy mi Budapestet nem igen fogjuk tudni egyhamar legyőzni és sokkal célszerűbb, ha a Dunántúlt Budapesttől simán elszakítjuk és ott alapozzuk meg a hatalmat s legrosszabb esetben át fogjuk oda hozni a szegedi kormányt és a szükséges megerősödés után felvonulunk Budapestre és haladunk a magunk utján tovább. Ez azért volt szükséges, — s ezt' egész nyíltan megmondom — mert bocsánatot
