Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.

Ülésnapok - 1920-294

344 A nemzetgyűlés 294. ülése 1922. évi január hő 21-én, szombaton. latkozatok ezt a kérdést olyanformán állitották be, hogy abból a nemzetre befelé is, kifelé is csak kár háramolhatik. Nem. azt akarom mondani, hogy a nyilatkozatok bizonyos vonatkozásokban a valóságnak meg nem feleltek volna, de a beállítás és a szinezés volt többizben olyan, hogy abból ránk a külföld nézőpontja szempontjából csak hátrány és súlyos kárunkra való félreértés támadhat. A részletekbe belemenni nem akarok, azonban azt óhajtom itt leszögezni, hogy igenis volt Nyugat-Magyarországon felkelés, hogy voltak felkelők. Tudom, hogy ott voltak helybeliek, tudom, hogy voltak olyanok, akiket ugy hívtak, tudom, hogy voltak olyanok, akik önmaguktól mentek, hazafias lelkesedésből, (ügy van ! jobbfdől.) de küldeni oda felkelőt nem küldtek. Ha valakit küldtek oda, az meg nem volt felkelő. Ez az egyik. A másik, amit gróf Sigray t. képviselőtársunk szavaihoz kivánok csatolni, az, hogy igenis igaza van gróf Sigraynak abban, hogy a nyugat magyarországi felkelés az összeomlás óta a magyar nemzeti becsületérzésnek, a magyar akarásnak, a magyar reménynek, a magyar vágyaknak első tiszteletet és reményt ébresztő feltámadása volt. És ha az ember olvassa, vagy pláne látta azt, ami ott történt Nyugat-Magyarországon, azt a hősi lendületet, azt a' hősi önfeláldozást, kénytelen azt mondani, hogy a nyugatmagyarországi felkelés talán nem is annyira történetiró tollára, mint inkább költő lantjára való. Büszkeséggel, önérzettel és reménységgel tölthet el bennünket az, hogy felkelőink szent és sérthetetlen jogainkért küzdöttek. Hogy mért nem volt meg ennek a felkelésnek az az eredménye, amelyet vártunk tőle, azt a külső és belső helyzettel egyaránt lehet magj^arázni, de bármennyire hangoztatják is egyesek és hangoztattam én is mindenkor, hogy ellenségeinkkel szemben megalázkodó, könnyen ijedő magatartás helytelen, •— én azt mondom, hogy igenis helytelen — arra válaszoljon nekem valaki, hogy melyik kormánytól, melyik ministerelnöktől, külügyministertől, vagy honvédelmi ministertől mer valaki követelni határozott és önérzetes elutasitó magatartást az idegen beavatkozással szemben akkor, amikor itthon minden megtörténik arra nézve, hogy ez a nemzet soha, még a hazaszeretet gondolatában sem tudjon egyesülni. (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon.) Azt is hallottam, hogy személyenkint kik azok, aláknek különös érdemeik vannak Nyugat-Magyarországot illetőleg. Elismerem, hogy igenis voltak egyeseknek érdemeik, készséggel elismerem gróf Sigraynak, Ostenburgnak, Prónaynak, Héjjasnak és másoknak az érdemeit, annál is inkább, mert ezek az érdemek igenis elismerésre méltóak és szerencsétlensége volna ennek a nemzetnek, ha valamikor megint olyan idők következnének reá, hogy a hazafias kötelességeknek hűséges teljesitése nem volna a legnagyobb érdem. Amikor azonban én ezt a beállítást hallom és ismételten hallom, hogy pl. Sopronnak és környékének Magyarország mellett való megmaradása elsősorban Ostenburgnak az érdeme, vagy akárkié másé, —. a név nem lényeges —kénytelen vagyok azt hinni, hogy ez egyrészt veszélyes beállítás, másrészt pedig az igazságnak sem felel meg. Nem az érdemekből akarok levonni, hanem az igazságnak tartozom azzal a kijelentéssel, hogy Sopron és vidéke azért maradt magyar, mert magyar volt, azért maradt hú, mert mindig hú volt. (Taps a jobboldalon.) Nem akarok ebben a tekintetben visszamenni a történelem régebbi századaiba, hanem a közvetlen múlt körében maradok meg. Mikor 1920 januárjában külföldi utamról hazajöttem és egy ideig Sopronban időztem, Vigna olasz ezredes egy bizottsággal tartózkodott Sopronban, hogy a nyugatmagyarországi lakosság hangulata felől tájékozódjék. Tisztelettel kell megállapítanom, hogy ez az ur rátermett arra a feladatra, amelyet a legfelsőbb tanács részéről reábíztak. Tökéletesen tudott nemcsak irodalmi, de népies német nyelven is, mindenkivel tudott érintkezni, gyalog járta be a városokat és a falvakat és szóba állott minden rendű és rangú emberrel. 1920 január végén Vigna ezredes ur nekem a következőket mondotta : nyugatmagyarországi kérdés nincsen. Itt vannak magyar, német és horvát ajkú polgárok, de amint én tapasztaltam a minden fajjal, minden rendű és rangú emberrel, városival és falusival, iparossal és paraszttal való érintkezésemben, ezek kivétel nélkül mind magyar érzelműek. Amikor Nyugat-Magyarországnak ezt az érzületét, ezeket a nemzeti tulajdonokat látom, nem tudom, hogyan hozhatták felszinre a nyugatmagyarországi kérdést, melyet csak hajánál fogva rángathattak ide, és ha igazság van a földön, ennek a területnek Magyarország mellett kell maradnia. Ez volt Vigna ezredes véleménye 1920 januárjában. Hogy a nyugatmagyarországi kérdést illetőleg különösen Budapesten illetékes körökben aggodalmas vélemények is voltak az ottani lakosság hűségét illetőleg, erre nézve tisztelettel vagyok bátor kijelenteni, hogy a nyugatmagyarországi akár horvát, akár német, akár vend ajkú lakosság sohasem érdemelte meg azt, hogy magyar ember itt Budapesten vagy bárhol kételkedjék az országhoz való hűségében. Igenis megtörtént az, hogy olyanok, akiknek á nemzetiségi politika dolgában a territoriális autonómia volt a vesszőparipájuk, Budapesten • illetékes köröknél politikájuk számára azzal igyekeztek pártfogást, támogatást és előmozditást szerezni, hogy azt mondották, hogy amennyiben Nyugat-Magyarország nem kap terriroriális autonómiát, Magyarország részére nem lehet a sikert biztosítani. Ezek a helytelen érvek igen súlyos következményekkel jártak és azt hiszem, hogy annak, hogy NyugatMagyarországi! il csak Sopron és vidéke maradt meg nekünk, ez a helytelen, vesszőparipákon való lovaglás az oka. összefoglalom Nyugat-Magyarországról való mondanivalóimat. Ismétlem, nem akarom senkinek sem az érdemét kisebbiteni. Amennyiben valakinek személyes érdemei vannak, adják meg neki az elismerést, de állítom, hogy Sopron város