Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.
Ülésnapok - 1920-292
À nemzetgyűlés 292. ülése 1922. tömegárucikkeknek 5 aminők nálunk különösen az építési anyagok, a bőripar, textilipar, szóval a ruházati ipar cikkei, lehetőség szerint belföldön való előállitására kell törekedni, (TJgy van! TJgy van!) legfőképen azokra az iparcikkekre áll ez, amelyek a magyar mezőgazdaságra alapozhatok, mint a bőripar és a textilipar. A vasiparban is volna sok mindenféle, amit nekünk kellene előállítani. Hem szólok még a gazdasági láncokról sem, amelyek nagyon nélkülözhetetlenek, pedig Temesvár és Grölniczbánya elvesztése folytán jóformán alig van gyártmányunk, mert a salgótarjáni gyár nem képes mezőgazdaságunkat ellátni. Az elveszett stoószi késgyárról sem beszélek, pedig tudjuk jól, hogy a gazdának ez is szükséges szerszáma; a zománcozott edényt készítő gyárról sem emlékezem meg, ellenben igen súlyos dolog, — ez már az építőipar körébe vág — hogy vaskályhagyáraink, Pusztakalán és Nadrág, megszállt területen vannak és tudjak mindannyian, hogy különösen a falusi középületeknek, az iskolának, községházának, de a városi lakásoknak is kályhával való felszerelése ma csaknem annyiba kerül, mint annakelőtte az egész ház építése. Ezen valahogyan segítenünk kell és a magyar kályhaipart azért is kell fejleszteni, hogy a hazai lignitet és kisebb kalóriáju szeneket fel tudjuk használni és magunkat függetleníteni tudjuk a nagyobb kalóriáju külföldi szén behozatalától. Ezért szükséges a villamos energia felhasználása is. Egyáltalán nem gazdálkodhatunk ugy, mint annakelőtte. Ha öt garast meg tudunk valahol takarítani, azt meg kell takarítanunk. Ne csak azt mondjuk állandóan, hogy az állam takarékoskodjon, hanem mi is igyekezzünk magángazdasági életünkben, magánál a termelésnél is, erre a spórolásra. Természetesen építőiparunknál nemcsak a vasipari termékek, de még inkább az erdők elvesztése sújt minket. Puhafánk nincs. Hogy mit jelent az építkezésnél a deszka, az állvány, azt mindenki tudja. Ennek hiánya katasztrofális dolog, és ha a kiviteli és behozatali statisztika adatait nézzük, látjuk, hogy Cseh-Szlovákiával és Eomániával való forgalmunknak 70°/o-át épen ez a faanyag képezi, amelyet nekik prezenteltünk a felforduláskor. Természetes, hogy a faipar nálunk jóidőre megszűnt, de vele együtt elvesztek papírgyáraink is. Pedig a kisgazdát főképen jó propaganda-füzetekkel, mezőgazdasági oktató lapokkal lehetne nevelni. Mindenki, aki ilyen oktatófüzeteket és lapokat szerkesztett, vagy kiadott, tudja, hogy micsoda szörnyűségesen drága ma a legkisebb lap kiadása is; százezreket követel, mert a papir 40—50 K-ba kerül kilónként. Be az építkezési ipar szempontjából is nagyon fontos dolog ez, mert fedőlemezeket készítettek papírból; ez a gyárunk Pozsonnyal elveszett. De nem akarom felsorolni ezeket a kisebb jelentőségű dolgokat ; térjünk a két legfontosabb, NEMZETGYŰLÉSI NAPLÓ. 1920—1921. — XV. KÖTET. évi január hó 19-én, csütörtökön. 278 a gazdát legjobban érdeklő iparágra : a bőr- és a szövőiparra. Arról nem szólok, hogy Liptószentmikióson nekünk mennyi bőrfeldolgozó gyárunk maradt. Egy bizonyos : a magyar nyersbőr vándorol kifelé; annak hasznát idegen országok élvezik és mire cipő vagy csizma alakjában visszajön hozzánk, akkorra méregdrágán kell megfizetni. Hajdanában — emlékszem nagyon jól, Zagyva melletti városban nevelkedtem — 30— 40 timár cserezte a bőrt Jászberényben, ma cserzőanyagunk nincs, tímáraink a gyári konkurrencia miatt rég abbahagyták mesterségüket és a gazda nem birja annak az elesett, vagy levágott állatnak a bőrét kikészittetni, pedig egész más volna a helyzet, ha közvetlenül a kisiparossal léphetne összeköttetésbe és ő is hasznát élvezhetné annak, amit ma a cseh és osztrák gyáros nyersbőr áruján keres. Szabóky Jenő : Még a kosarakat is külföldről hozzák! Czettler Jenő : Igazán katasztrofális a helyzet a textiliparban. Legnagyobb szövő-fonógyáraink elvesztek: Zsolna, Eajec, Besztercebánya, Pozson3 r , Apátfalva, Brassó, Nagydisznód stb., a pamutfonásnál Rózsahegy, Arad, Temesvár, Pozsony, a len- és kenderiparnál Lajtaszentmiklós, Sepsiszentgyörgy, Késmárk, a hódsági fonógyár, a selyemfonásban Lúgos, Pancsova, Újvidék mind megszállott területre esnek, ugy hogy nem hiszem, hogy a megmaradt kisebb gyárak tiz százalékát tudnák előállítani mindannak, amire az ország lakosságának szüksége van. Pedig nem kis összegekről van itt szó. Statisztikánk, sajnos, csak a békeévekről van, de ezt alapul vehetjük, ha a mai korona helyett mindig aranykoronát gondolunk és ezt a zürichi kurzussal sokszorozzuk. És akkor látjuk, micsoda horribilis összegekről van szó. Az utolsó négy békeévben az egész külföldi behozatal 35 százaléka esett textiliákra; évenként több mint 700 millió aranykoronával adóztunk a külföldnek, ezzel szemben a kivitelünk, mely egészben nyersáru volt, az összkiviteínek körülbelül nyolc százalékát teszi ki, tehát 140 millió aranykoronát vittünk ki főleg nyers gyapjúban. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy mi békeidőben is valami nagyon dúskáltunk volna ruházati cikkekben. Ha nemzetközi összehasonlítást próbálunk szemünk elé állítani, azt látjuk, hogy az Egyesült-Államoknak minden polgára évenként körülbelül 101 aranykoronát költ textilárukra, posztóra és fehérneműre; a francia és angol polgár 78 aranykoronát, a német 70, a magyar állampolgár csak 27 aranykoronát ; utána mindössze egy jön a sorban, a szerb, 25 aranykoronával. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mi nagyon kíméletesen tudtunk volna a ruhanemüekkel bánni. Ez azt mutatja, hogy már akkor sem volt elegendő pénzünk, hogy a külföldi drága holmit meg35
