Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.
Ülésnapok - 1920-290
182 A nemzetgyűlés 290. ülése 192. Szabó István (sókor ópátkai) : ügy van ! Ugy van ! Azt nem támogatom. (Derültség a baloldalon.) Friedrich István : Méltóztassék megengedni, hogy beszédem végén egész röviden a soproni eseményekkel is foglalkozzam. (Halljuk! Halljuk!) Igyekezni fogok ezzel kapcsolatban a királykérdést teljesen mellőzni, ezt mi már magunk közt elintéztük. Történtek a legutóbbi időben Sopronban olyan ünneplések, amelyekhez nekem talán van egy kis jogom bizonyos észrevételeket fűzni. A múlt héten minden magyar ember nagy örömére és nagy lelkesedésére megünnepelték Sopronnak Magyarországhoz való visszacsatolását. Nem jó magyar ember az, aki lelkével, szivével ott nem volt azon az ünnepségen. De nekem, aki nem akkor jártam Nyugat-Magyarországon, amikor ott ünnepeltek, nem az fáj, hogy én nem voltam ott, nem is érek rá az ilyesmire, hanem az, hogy Sopron város képviselője, gróf Klebelsberg Kunó ez alkalommal ott volt. Huszár Elemér : Mint a többségi párt egyik nemes grófját Nyéki József: Szívesen átengedjük. (Élénk derültség és taps a bal- és a szélsöbaloldalon.) Huszár Elemér: Nem kell, inkább ráfizetünk. (Derültség.) Rassay Károly : Remélem, ezek után lemond a belügyminister. Weiss Konrád: Szépen marasztalják! Elnök : Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak csendben lenni. Friedrich István: Én nem beszélek most mint az összes ellenzéki pártok megbízottja vagy hivatalos szónoka, és igy nem vagyok felhatalmazva arra, hogy a kormánypárt igen t. képviselőjének javaslatára azonnal válaszolhassak. Minthogy azonban az uj alakulás ügyeit ideiglenesen vezetem, — nem vagyok elnöke, csak vezetem az ügyeket — én, mint ilyen, a magam felelősségére kijelentem, hogy a magam és elvbarátaim nevében ezt az ajánlatot visszautasisom. (Derültség és taps a baloldalon.) Huszár Elemér : Tartsátok meg magatoknak. Elnök: Csendet kérek. Somogyi István: Ne sértegesen minket a többségi párt. Friedrich István: Nekem Nyugat-Magyarországgal kapcsolatban semmiféle érdemem nincs... Szmrecsányi György: Igenis van, ezt mi jobban tudjuk. Friedrich István : ... de ott voltam akkor, amikor mások Nyugat-Magyarország megmentése érdekében igen sokat tettek. Emlékszem arra a meleg augusztusi napra, amikor Sopron város főterén szomorúan búcsúztak a Széchenyiszobortól, megkoszorúzták a Széchenyi-szobrot -és elbúcsúztak Soprontól. Elbúcsúztak Szent István koronájától és menthetetlenül elveszettnek mondották Sopront. És akkor, igenis, voltak 2. évi január hó 17-én, kedden. bátor, lelkes és renitens emberek, úgynevezett felkelők, akik ezt az álláspontot nem helyeselték, akik a lakossággal együtt felvették a küzdelmet, és bármit is irnak a hivatalos információk, az tény, hogy ennek a pszichológiai momentumnak köszönhető az, hogy ma Sopron, hála Istennek, magyar város. Rassay Károly: Azt nem lehet letagadni! Friedrich István : Es én akkor nem láttam ott az önök belügyministerét. Weiss Konrád: Pedig kerestük! (Felkiáltások a baloldalon : Épen azért nem ment oda !) Friedrich István : A belügyminister ur akkor aggodalommal és fejét rázva, csodálkozva elitélte azt a kalandorságot, amelybe mi ott belefogtunk. Ez az ő egyéni nézete volt, joga volt hozzá; nem is ítélem el. Hanem most, amikor azután a szokásos magyar (Felkiáltás balfelöl : Áldomás következett !) — amikor azokat a bizonyos be- és kivonulásokat megrendezték és a szegény Széchenyi-szobrot újból megkoszorúzták és Sopron közönsége könnyezve állott ott, nem láttuk ott azokat a férfiakat, akiknek ott érdemeik voltak. Hol volt Sigray ? Hol volt Ostenburg ? Rakovszky István : Tömlöcben ! Friedrich István: Hol voltak azok a Gebhardtok, Maderspachok, Körnerek, akik az ágfalvai ütközetnél a hősi halottak között otthagyták legjobb barátaikat? T. Nemzetgyűlés! Volt ott kétféle felkelő. Az egyik fajta már megkapta a nemzet háláját az amnesztia-rendeletben, . . . Rakovszky István: Ugy van! Friedrich István: ... és voltak ott olyan felkelők, akik nem az amnesztia-szerződéssel indultak Nyugat-Magyarországra. A mi táborunkban voltak birák, ügyészek, tanárok, kisgazdák s mindenféle eleme a magyar lakosságnak. Ezek nem is vártak, nem is kértek semmit, sőt elitélném, ha hálára, köszönetre reflektálnának. Ezekre az ismeretlenekre, akik amnesztiát nem kaptak, mert nem volt szükségük rá, voltam bátor utalni. Neveket nem említek, de ezekről az önzetlen hősökről ezen az ünnepen nem lett volna szabad megfeledkezni. Azon az ünnepen láttunk magasrangu katonatiszteket, láttuk a különböző közigazgatási potentátokat, akik most az egyszer nagyon jól érezték ott magukat. Azok, akik azoknak a szegény felkelőknek a fegyvert kicsavarták a kezükből, akik ott a legnagyobb nehézségeket okozták épen a felkelőknek, akik . . . Szmrecsányi György: Ostenburgot el akarták fogatni ! Friedrich István : . . . akik a legkíméletlenebbül léptek fel az entente-tal együtt, csodák csodájára ma ott ünnepet játszanak, összeférhetőnek tartják önmagukkal, hogy most ott ezt az egész, hála Istennek, szerencsésen befejezett akciót a szegény nemzet számlájára likvidálják. Hiszen most, hogy a nyugatmagyarországi kérdés, hála Istennek, valahogyan elintéződött,
