Nemzetgyűlési napló, 1920. XIV. kötet • 1921. december 19. - 1921. január 12.

Ülésnapok - 1920-273

At A nemzetgyűlés 273. ülése 1921.- évi december hó 20-án, kedden. Híígi életben', is ez a természetes, hogy azok, akik i öbbet akarnak keresni, többet is kell hogy dolgozzanak. Ma ebben'a tekintetben a helyzet az, hogy még mindig látunk négy-ötórás munkaidőket, amelyekkel pedig nem lehet operálni akkor, amikor arról van szó, hogy a tisztviselők megélhetését jobbá és előnyösebbé kell tenni. A pénzügyi tárcánál nem ismerjük ezeket a rövid munkaidőket. Nílunk a személyzet, különösen a háborús hátralékok feldolgozása idején, 10 óráig dolgozott, (Ugy van ! Ugy vem !) Ugron Gábor : Ezt tudjuk ! Kállay Tibor pénzügyminister : Épen ezért nálunk ez nem jelent ujitást és meglepetést, hanem egyszerű fixirozását jelenti annak, ami nálunk ezideig is megvolt. Ami különösen az üzemi alkalmazottaknak kérdését illeti, itt mindenesetre azt óhajtanám, hogy nagyobb mérvben dolgozzunk a jutalékok rendszerével, különösen a vezető alkalmazottakat illetőleg. (Élénk helyeslés.) Mert hiszen elismerem, hogy a kisebb munkakörben lévő és talán kevésbé jelentékeny funkciót végző alkalmazott nem folyhat be döntóleg az egész üzemi eredmény alakulásába. Őnála tehát azt kell figyelembe venni, hogy vájjon a maga kis vagy szűkebb munkakörében megfelelően teljesitette-e hivatását és kötelezettségét és ennek megfelelően kell őt azután jutalékban részesíteni. Már a vezető pozi ci ókban sokkal jobban lehet a tulaj donképeni jutalékrendszert érvényre juttatni és azt kell mondani, hogy égszakadás, jégverés, sáskajárás se befolyásolhatja az eredmény kialakulását anélkül, hogy ők az eredmény tényleges kialakulását a fizetésükben meg ne érezzék.Az üzemeknél lévén, meg kell jegyeznem, hogy mindenesetre reformálni óhajtom a számviteli törvény vonatkozó rendelkezéseit is oly módon és oly irányban, hogy a kettős könyvvitel vezetése és a gazdaságos üzemvitel ezeknél az üzemeknél lehetővé tétessék. Átmenetileg és mindaddig, amig az uj országra és annak változott viszonyaira be nem rendezkedünk, fenn kell tartanunk az alkalmazottakat illetően a természetbeni ellátások rendszerét. Ezeket a természetbeni ellátásokat meggyőződésem szerint csak szolgáltatásokért adhatjuk; ez részét képezi a fizetésnak, ezt azoknak kell adnunk, akik az állam részére tényleg valami ellenszolgáltatást nyújtanak; ez egy módja a rizetésnek, amely nem pénzben, hanem ezekben az árukban adatik. Epen azért, ha rendet, organizációt és a kibontakozást óhajtjuk, nézetem szerint nem kívánhatjuk szaporítani az állam által ellátottak számát, — ezen az utón nagyon nehéz volna a megállás — hanem épen ellenkezőleg, apasztani kell majd ezt a számot mindaddig, amig érvényesülhet az az elv, amelyet az imént kifejteni bátor voltam. Hiszen nagyon szomorú példákkal állunk szemben más államoknál e tekintetben, és én igazán boldog vagyok, hogy Sopron városa a maga részéről ilyen értelemben nyilatkozott, amint azt én kifejtettem és ilyen álláspontot foglalt el akkor, amikor inkább Magyarországhoz, mint Ausztriához kívánt csatlakozni. Nagyon jól tudom, hogy nem ez volt az egyedüli momentum^ de magamra nézve mindenesetre levonom ezt a kedves konzekvenciát. Hiszen méltóztatnak tudni, hogy annak idején épen egyike a legelőkelőbb lapoknak, a Neue Freie Presse ugy állította be előttük a választást, hogy ők azzal, ha Ausztriához csatlakoznak, nemhogy adóval nem lesznek súlyosabban megterhelve, mint ha Magyarország mellett kitartanának, hanem ellenkezőleg még prémiumban részesülnek. Kiszámította a Neue Freie Presse, hogy az osztrák állam részére e terület lakossága az összes mindenféle közszolgáltatásokban 6000 koronát fizetne és ezzel szemben 13.000 koronát jelentene fejenként az. amit az osztrák állam ennek a lakosságnak adna különböző élelmezési hozzájárulásokban. Sopron város polgársága bölcsen belátta, hogy egy olyan államnál, amely ilyen prezenteket juttat és semmit sem kér a polgáraitól, igazán nem lehet rendezett államháztartást várni. (Ugy van ! Helyeslés.) Van költségvetésünknek egy tétele, amely az Ausztriával való elszámolások kérdéséről szól. Ezt az Ausztriával való elszámolást nekünk folytatnunk, jobban mondva megkezdenünk kell, mert eddig minden igyekezetünk dacára sem jutottunk abba a helyzetbe, hogy végre leüljünk a tárgyalóasztalhoz és megosszuk azokat a közös javakat, amelyek részben Magyarországnak, részben Ausztriának területén vannak. E javakon való osztozkodás jogát nem a békeszerződés biztosította a mi részünkre. A békeszerződés csak elismerte és nem tángálta azt a jogunkat, amely e tekintetben fennáll, úgyhogy akkor, amikor mi a tárgyalásokat kérjük és tárgyalásokba kívánunk bocsátkozni, a régi jogalapon, nem pedig a békeszerződésnek jogán állunk Ausztriával szemben. Csupán annyi vonatkozása van a dolognak a békeszerződőssel, hogy ez nem tángálta mindig meglévő jogainkat, amelyeket nagy kiadásoknak eszközlésével és anyagi áldozatoknak hozásával szereztünk meg. Remélem, hogy most már, amikor elintéződött a nyugatmagyarországi kérdés is, mihamarább belemehetünk ezekbe a tárgyalásokba és biztosithatjuk a bennünket megillető részt, amelyről nézetem szerint semmi esetre sem mondhatunk le. Semmi esetre sem mondhat le egy állam, amely román megszállást és vörös uralmat élt át és óriási anyagi veszteségeket szenvedett. A költségvetés dologi kiadásairól óhajtok még egészen röviden szólni és megjegyzem, hogy itt a kereskedelemügyi minister úrral egyetértően igen kívánatosnak tartanánk és törekedni fogunk elérni a beszerzések centralizációját. Ez a terv báró Szterényi ur őexcellenciájának ministersége vagy államtitkársága — nem emlékszem pontosan — ideje alatt merült fel és akkor a kérdés megoldása olyképen kontemplál-